Még november közepe tántorog
a ködös-nyirkos utcákon s lassan
közeleg születésem napja de már
fenyőgallyas-csengettyűs fények
fáradoznak az útszéleken ágaskodó
villanyoszlopokra drótozva

sikerrel silányítjuk felejthető
közhellyé gyermekkorunknak
szinte egész évben várt és vágyott
ünnepének meghittségét ? ismét
győzött a mohóság s a talmi
csillogás utáni ócska akarat
önmagunkat hazug hitünk szerint
teljesebbé tévő önző birtoklása
az ünnepek után szemétbe dobandó
mindenféléknek

Születésemkor elindult egy hajó az élet útján,
Gyermekként nem gondolkodtam kormányzásán.
Folyóvize partmentén vitte hajómat előre,
S mindig volt ki a kormányhoz állt előre!
A folyó egyszer csak tengerbe torkollott,
Látóhatár és természet megváltozott.
Nem kímélték hajómat az erős hullámok,
Bár ekkor már, én voltam a kormányos.
Tudtam, hogy a viharral meg kell küzdenem,
Mert ettől fog függeni a további életem.
Hajóm a viharoktól kissé megtépázva,
Újult erővel haladt az óceán irányába.
Itt már minden csendes és nyugodt,
A hajóm kikötésre várva keres partot.
A béke szigetét megtalálva,
Szivárványon kel át majd egy újvilágba!

LÁTOMÁS
Írta: Poór Edit

Szívem közepében,
Életre kell lényed,
Így jelensz meg előttem,
Mitől oly boldog létem!
Nézz reám, csak nézz,
Szeretem szemed tüzét!
Sarkcsillagként ragyog le rám,
A sötét éteren át!
Mosolyod, mint a felkelő nap,
Szívem rögtön lángra kap!
Ajkam csókodra vár,
Tüze éget már!
Illatod tovaszáll,
Az ég felé egy sóhaj száll,
Óh, bárcsak itt lennél már!
Este, amikor lefekszem,
Csillagokkal üzenem,
Jó éjt kedvesem!
Testem alszik már,
Lelkem csak reád vár!
Jössz is felém már,
Az álom ködfátyolán.
Mily csodás ?e világ,
Itt miénk az egész világ!
Az éjszaka sötétjében,
Nappali fényárad,
Szívünk boldog tüze áraszt!
E boldog fény, beragyogja álmom,
S kívánom, hogy ily csodát,
Te is álmodj barátom!
Ha jő is a keserű ébredés,
Mind ez nem valóság, csak álom,
Vidd magaddal a fény ragyogását,
Mert ez valóság és nem álom!

Nem telik el nap, hogy ne gondoljak reád, bizakodva
várlak minden éjszakán.
Mikor eljön az este, s elhalkul az élet, a lelkem
fájdalmasan ordít érted.
Összetört szívem semmi sem gyógyítja, ha feltörnek az
emlékek, nincs mi megnyugvásra bírja.
Megannyi mesés emlék, csak ez maradt belőled, sajog
a lelkem mert távol vagy már tőlem.

Hajad mint a sötét éj, melyen megcsillan a késő esti városi fény. Szemed mi vágyakozva tűzben ég, csak azt súgja jöjj, légy enyém! Ajkad mely forrón, s gondoskodva csókol. Kezeid, melyekkel szeretőn magadhoz húzol. Lábaid, melyekkel hozzám sietsz, tudatják velem mennyire szeretsz! Te vagy nekem a levegő, mi nélkük élet nem elképzelhető! Te vagy nekem a napsugár, mi megvilágítja az élet boldog oldalát! Immár te jelentesz nekem mindent, s ha te nem vagy, nincs miért tovább élnem!