Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

Sír a kedvesem

Szomorú szerelem, sír a kedvesem,
Gyors körforgása a múló életünknek.
Az évek itt gyorsan repülnek,
Nyomunkban új generációk születnek.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Szeretetérintésed a csókok tüzén,
Elkényeztetett bókok tengerén
Vizet kaszál már a veríték, a láz!
Vén csontjaimban kiráz a frász!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Látlak, itt vagy még mellettem, szeretlek!
Maradnék, ellöksz, én ölellek.
Reménytelen a jövőm, a holnapom,
Szemeid tüzéből a szavakat kilopom.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Léptem nyomán könnyű klónomban
Feketébb a világ!
Eléget a vágy tüzem hamuján.
Lettem kolonc, nyomorékod, rút világ!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Lassan kiszökken belőlünk
A röpke életünk.
Ősi legendaként elporladunk.
Életem gonosz zugában lappang vénülten az életem.
Szomorú szerelem, sirat a kedvesem.

Suttog a Mátra fenyvese,
Felette pihenni tér a vérvörös felleg.
Mint tipornak ősmagyar földemen
Évezredes történelmei.

Hallgatnak a keresztény egri templomok,
S elindulnak kora hajnalban ők!
Építik országunkat szerte
A honszerető cigány magyarok.

Új szelek fújnak északkelet felett,
De a dal még a régi.
Éhes rablókat kerget a bánat!
Szegény legényeink itt éhbérekért napszámba járnak.

Zárt határainkon túl,
Hőseink hantjain bús paraszt kaszálgat.
Nyitott temetők kapuit tángálja a szél.
S lehajtott fejjel ballag az élet tovább.

Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.

Feneketlen múltunk mély kútját
Titkok őrzik, és kételyek.
Nincstelenek temetőjén
Csak vadvirág terem.

Sírt ásott magának a csend
Millió csillagok fényében.
Több száz éve szinte hazátlanul élünk e honban.
Indiáig kísért a múlt.

Tékozló szerelmek a hosszú karavánút nyomán,
Jéggé fagyott szívünk árnyékként elsuhant.
A múltunkkal messze tovaszállt
E lidérces, fájó gondolatokkal.

Itt röpdös most is
Fejünk fölött a halálmadár.
Nyomasztó gondok kése a húsunkba vág,
Képmutató lett az egész világ.

Tarnazsadány, 2019. április 8., A Nemzetközi Roma napra

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo