A korosodás folyama
Mint zuhanó súly
A gravitáció vonzó mezejében
Gyorsulva halad
A vég s az örökkévalóság
Közös pontja felé.

Csak a változás, a múlandó
Szüntelen állandó-folyamat.

Úgy gondolj rám, mint álomképre,
amely a múltban létezett
titokban, néha felvillanva
s aztán hirtelen elveszett.

Akire vágytál álmaidban
s mégis elűzted messzire
durva szóval, és büszke gőggel,
s nem maradt belőle semmi sem.

Kutatnád néma pillantással
s mások szemében úgy lesed,
azt a felcsapó, tiszta lángot,
mely a légtérben ott rekedt.

Hiába hazudsz minden éjjel
forró szerelmet bárkinek,
azt a nyugtató, tiszta érzést
nem leled többé senkiben.

Hiába dúskálsz földi jóban,
s ezernyi ízét élvezed
százezer forró ölelésnek,
mégsem pótolja semmi sem.

Az a vágy, amely benned szunnyad,
sosem aludt ki teljesen,
s bárhogy keresed más karjában,
nem csillapítja senki sem.

Ma még tagadod. De majd holnap
kínzó álmodban ott leszek,
s átkozni fogol minden percet,
amely hasztalan elveszett.

Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,
felcsillanó mosoly gyermekem szemében.
Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,
s minden érintésed mosolyom varázsa.
Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem
megtalálom benned, s minden ölelésben
ott ragyog szemednek kékítő varázsa,
mint reggeli napfény első ragyogása.
Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,
tehozzád száll álmom éji sötétségben.
Te vagy a legdrágább kincse a világnak,
mikor veled vagyok, elkerül a bánat.
Hiába sodort el messzire a végzet,
éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek
minden álmomban, és minden ébredésben
úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,
mint a legfényesebb csillag ragyogása,
melyet nem tompít el az idő múlása.
Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,
meghallgatja Isten egyetlen kérésem.
Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak,
mint a legdrágábbik kincsét a világnak.

Az is harc, mikor azokkal harcolsz,
kik tönkretették az életed,
habár kívülről nem látszik semmi,
s nem ropognak a fegyverek.
Az is fáj, mikor összetörve,
félig ájultan ott heversz,
Tested éktelen seb borítja,
s véredbe, fagyba ott remegsz.
Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,
s mások bűnéért úgy fizetsz,
lelked pőrére vetkőztetve,
s forrong benned a gyűlölet.
Tested gyöngül, de ereidben
lüktet a vér, és oly tüzes,
hogy felszakít benned minden érzést,
s őrült erővel halmoz el.
Mint egy tomboló, féktelen szélvész,
mely felborít mindent, s úgy megy el,
mint egy őrült, ki összetör mindent,
s nem marad utána semmi sem.
Az is harc. Hisz a lelked vívja!
S azon múlik, hogy győzöl e,
milyen erősen küzdesz érte,
hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Lassan szeretnék megöregedni,
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.


Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.


Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.


Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.


Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.


S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.