Idő 
Értékelés 
Értékelés 1. Cogida és a halál
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Átlépte világok titkos küszöbét.
Ősi nap edzette tűzzé pörölyét.
Honnan jött, ott a bűn vált erényekké.
Angyalok váltak hazug szirénekké.
Serege élén érkezett a sakál.
Pokol és föld között megnyílt a határ.
Nem tudtunk bánni Úrtól kapott jóval.
Behintettük dús földjeinket sóval.
Harc lesz, a végső mindent elsöprő.
Csak az ész, és hit lehet a megmentő.
Van egy jó hatalom a fejünk fölött.
Ezért hát tárj kaput menny, és föld között!
Ősi nap edzette tűzzé pörölyét.
Honnan jött, ott a bűn vált erényekké.
Angyalok váltak hazug szirénekké.
Serege élén érkezett a sakál.
Pokol és föld között megnyílt a határ.
Nem tudtunk bánni Úrtól kapott jóval.
Behintettük dús földjeinket sóval.
Harc lesz, a végső mindent elsöprő.
Csak az ész, és hit lehet a megmentő.
Van egy jó hatalom a fejünk fölött.
Ezért hát tárj kaput menny, és föld között!
Legyen titkos ölelés: Manyi!
Szerelmes legyen és négykarnyi!
Érezném testedet,
Élvezném lelkedet!
Szorosan, karodba simulni...
Igen, ölelj titokban Sanyi!
Úgy fogok öledbe omlani!
Rázd fel a lelkemet,
Ébreszd fel testemet!
Karodban aléltan pihenni...
*
Bűnös gondolatra zsibbadnék,
Veled, csak együtt lélegeznék.
Tarkóm simogatnád,
Élményt beleadnád...
Illatodtól megrészegülnék...
Égnék, érzelemtől tikkadnék
És szívdobbanást méregetnék!
Hajam csókolgatnád,
Lelked nekem adnád.
Őrült vágyadtól elszédülnék!
*
Fák árnyéka megszűnne, Manyi!
Nem engedném el, mi négykarnyi...
Kéne, szívdobbanás,
Lélek... lenne csodás.
Szünetbe kávét iszogatni...
Rám borulna világom Sanyi!
Nem engedném el, mi négykarnyi...
Álom, elolvadás,
Közös szívdobbanás.
Ígérd meg, nem fogsz rágyújtani..
Vecsés, 2019. február 9. - Veresegyház, 2020. augusztus 8. - Kustra Ferenc József – romantika, szerelem, LIMERIK csokorban. A páratlanokat én írtam, a párosakat meg szerző-, és poéta társam, Mészárosné Maya.
Szerelmes legyen és négykarnyi!
Érezném testedet,
Élvezném lelkedet!
Szorosan, karodba simulni...
Igen, ölelj titokban Sanyi!
Úgy fogok öledbe omlani!
Rázd fel a lelkemet,
Ébreszd fel testemet!
Karodban aléltan pihenni...
*
Bűnös gondolatra zsibbadnék,
Veled, csak együtt lélegeznék.
Tarkóm simogatnád,
Élményt beleadnád...
Illatodtól megrészegülnék...
Égnék, érzelemtől tikkadnék
És szívdobbanást méregetnék!
Hajam csókolgatnád,
Lelked nekem adnád.
Őrült vágyadtól elszédülnék!
*
Fák árnyéka megszűnne, Manyi!
Nem engedném el, mi négykarnyi...
Kéne, szívdobbanás,
Lélek... lenne csodás.
Szünetbe kávét iszogatni...
Rám borulna világom Sanyi!
Nem engedném el, mi négykarnyi...
Álom, elolvadás,
Közös szívdobbanás.
Ígérd meg, nem fogsz rágyújtani..
Vecsés, 2019. február 9. - Veresegyház, 2020. augusztus 8. - Kustra Ferenc József – romantika, szerelem, LIMERIK csokorban. A páratlanokat én írtam, a párosakat meg szerző-, és poéta társam, Mészárosné Maya.
Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
