Kellemeset kerekeztem, alig visz a lábam,
Belesajdult ülő részem, meggörbült a hátam.
Holnap érzem majd igazán, milyen volt a túra,
Bicegek, és hősként vallom, jót tett ez a kúra.

Reggel majd ha felébredek
Izomlázzal verekedek.
Hiába döf szúrós kardja
Mélyen bent a csontjaimba,
Ha felállok belerúgok,
Őkelmével nem gatyázok.
Elviszem majd kerekezni,
Büntetésből ez jár neki.

Harmadnapra ismét mentem, hű de vitt a lábam,
Edzett lett az ülőrészem, jól ível a hátam.
Holnap érzem pöpec lazán, sikkes ez a túra,
Derűs arccal vigyorgok majd, csábító a kúra.

Csábít bizony szép a látvány,
Megelőzött egy néhány lány.
Ám nem vagyok lépes mézes,
És egyáltalán versenyképes.
Lemaradtam mint egy csiga,
Nem tűrnek hát a partiba.
Így aztán csak egymagamban,
Bicajozok komótosan.

Hébe-hóba kerekezem, alig visz a lában,
Fészkelődök a nyeregben, bele sajdul hátam.
Holnap biz én jót pihenek, várjon csak a túra,
Nem kell nekem olyan gyakran az a kerék kúra.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

Hol komor harangok ütik a delet,
Hol a lámpásról vetülnek a sötét árnyak,
Hol őszi falevelek ringatóznak a hideg szélben,
Ott leszek.

Minden ütemtelen kongásban,
A sötét alakok kacsintásában,
S minden elhalt, lehulló falevélben
Ott leszek.

Minden kisírt könnycseppben,
Minden elejtett kedves szóban
S halk életetek minden léptekében
Ott leszek.

El nem megyek, senkitől nem búcsúzom,
Beköltözöm bánat facsarta szívetekbe,
S lelketekben rakok fészket,
Mint holt lélek az üres dobozban.
Ott leszek.

2013.

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.

Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.

Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.

Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.

2012.