Merre vagy?Óh !Annyira hiányzol
mint hűs fáknak a könnyű nyári zápor
mondd,merre vagy?
Kereslek,és felkutatlak bárhol
az őszi esték hűvös alkonyából
hallom hangodat.
Kutatlak!S a sápadt esti fényben
a levetkőzött őszi fák tövében
szinte láttalak.
Vártalak a néma,csupasz fák közt,
a mély álomba zuhant almafák közt
súgd meg.,merre vagy?
Eltűntél!Hiába hívlak,
de neved szívembe írtam..
Mondd?merre vagy?
Ez a versem kicsit más, mint a többi,
erről az emberről is lehet mit írni.
Már hajnal ötkor felkel,
kicsit még álmos,de kit érdekel.
El is indul a munkába elég kábán,
néznek is rá az emberek furán.
Beér a munkahelyre,köszön halkan.
Éjszakás társa épp hogy meghallja.
Átveszi az osztályt,és a betegeket,
Látott ő már ilyet,nem egyet,de rengeteget.
Eteti,itatja,ápolja az elesetteket,
dolgozik is nem is keveset.
Az emberek őt nagyon szeretik,
A fáradtságot ő nem is ismeri.
Lassan letelik a műszakja,
de a munkát otthon se hagyja abba.
Lassan lépeget az utcán,
Kérdezik is a szomszédok:Ki is ez a lány?
Ő is csak egy ember,mint más.
Ha ő ápol,nem érhet csalódás.
Otthon is keményen tevékenykedik,
hogy hogy bírja,mások nem is érték.
És hogy miért lettem én is ápolónő?
Talán mert kemény lelkemnek ez ad erőt.
erről az emberről is lehet mit írni.
Már hajnal ötkor felkel,
kicsit még álmos,de kit érdekel.
El is indul a munkába elég kábán,
néznek is rá az emberek furán.
Beér a munkahelyre,köszön halkan.
Éjszakás társa épp hogy meghallja.
Átveszi az osztályt,és a betegeket,
Látott ő már ilyet,nem egyet,de rengeteget.
Eteti,itatja,ápolja az elesetteket,
dolgozik is nem is keveset.
Az emberek őt nagyon szeretik,
A fáradtságot ő nem is ismeri.
Lassan letelik a műszakja,
de a munkát otthon se hagyja abba.
Lassan lépeget az utcán,
Kérdezik is a szomszédok:Ki is ez a lány?
Ő is csak egy ember,mint más.
Ha ő ápol,nem érhet csalódás.
Otthon is keményen tevékenykedik,
hogy hogy bírja,mások nem is érték.
És hogy miért lettem én is ápolónő?
Talán mert kemény lelkemnek ez ad erőt.
Hogy ki az én barátom?
Úgy érzem,hogy neked elmondhatom.
Hűséges,okos,bátor.
A házunk udvarán ő az Úr.
Négylábú,okos,és harcos,
és,ha haragszom rá,akkor sem mardos.
A cicámat mindig megkergeti,
de hát ő a nagyobb,így hát megteheti.
A gyerekeket szereti,védelmezi,
így lehet hát őt jellemezni.
Ha hazamegyek már vár reám,
igazán büszke lehetsz te is rá.
Ha jön a postás,akkor nagyon ugat,
a levélhordó így hamar megtalálja a kiutat.
Hűséges társam marad mindig Bodri,
de hogy meddig él,azt sajna nem lehet tudni.
Úgy érzem,hogy neked elmondhatom.
Hűséges,okos,bátor.
A házunk udvarán ő az Úr.
Négylábú,okos,és harcos,
és,ha haragszom rá,akkor sem mardos.
A cicámat mindig megkergeti,
de hát ő a nagyobb,így hát megteheti.
A gyerekeket szereti,védelmezi,
így lehet hát őt jellemezni.
Ha hazamegyek már vár reám,
igazán büszke lehetsz te is rá.
Ha jön a postás,akkor nagyon ugat,
a levélhordó így hamar megtalálja a kiutat.
Hűséges társam marad mindig Bodri,
de hogy meddig él,azt sajna nem lehet tudni.
Reggel,ha felkelek,
mindig kéri a friss tejet.
Ha sírok,ha nevetek,
csak sejtelmesen lépeget.
Morzsi kutya mérgesen rámorog,
de ő csak a bajsza alatt édesen mosolyog.
Ha nagyon rossz napon van,
csak bájosan odabújik hozzám,és megvigasztal.
De ha mérges vagyok rá,
akkor ő sem kis pályázik ám.
Támad,és megkarmol,
hiszen a mi házunknál ő az Úr.
Nem szereti az egeret,
de hát ez ellen én mit tehetek?
Megfogja a tóban a halat,
ez a cicámnak a jó falat.
Meddig fog élni azt nem tudom,
csak azt, hogy Tom macskát mindig szeretni fogom.
mindig kéri a friss tejet.
Ha sírok,ha nevetek,
csak sejtelmesen lépeget.
Morzsi kutya mérgesen rámorog,
de ő csak a bajsza alatt édesen mosolyog.
Ha nagyon rossz napon van,
csak bájosan odabújik hozzám,és megvigasztal.
De ha mérges vagyok rá,
akkor ő sem kis pályázik ám.
Támad,és megkarmol,
hiszen a mi házunknál ő az Úr.
Nem szereti az egeret,
de hát ez ellen én mit tehetek?
Megfogja a tóban a halat,
ez a cicámnak a jó falat.
Meddig fog élni azt nem tudom,
csak azt, hogy Tom macskát mindig szeretni fogom.
Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)