Egyedül állok egy roppant nagyméretű tömegben, de lesz vége… tömegesen…
Több kezet is megfogva, érzem, hogy a szíved dobog… majd lesz… nem érzem.
A tömegben hülyére vált arcok tömkelege… nem tuják, kinek miben lesz része.

Engem megdöbbentem magam… de itt nincs is tükör, hogy fölmérjem magam.
Van sokak, kik mosolygóván körül nézegetnek… tolakodva odébb lézengenek…
Közben látom élet, mint sötét esőfelhő fönt lustizik, de majd, ha harcoskodik…

Annyian vagyunk, hogy az arcomba köhögnek… ha erre rángatózók, csak röhögnek.
Színes a forgatag, ott is, ahová nem látok el, oda nem megyek semmi-hová.
Nem mosolygok én, de majd mindenki igen… kezd az eső csöpögni… zuhé lesz, igen!

Nagy az nézelgésem, de fölriadok! Régi vekkerem szól: reggeli hangot adok…

Vecsés, 2024. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, leoninusban.

Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről...

Időm megállt… rohantam Csinszka!
Tudom menjek… de, mond, hogy hova!
Kemény vagy mint sínszál,
Szerelmünk… abordál.
Merre vagy… én, hogy menjek oda?

Időm megállt… rohannék Csinszka!
Nézek életablakon… hova?
Neked nem voltam jó,
Panasz szava sem jó…
Már nem lesz élet lakodalma…

Időm megállt, rohanvást? Csinszka!
Keresed élet boldogsága?
Velem mér’ nem volt jó?
Közbejött… apropó?
Idő s tér nem fér láncolatba!

Vecsés, 2023. február 17. – Kustra Ferenc József – íródott; romantikus LIMERIK csokorban.

Hétköznapi pszichológia…

Ki mindig kimondja igazat, nem a jogával él,
Viselkedésétől magának szabadságot remél.
Szabadság azonban nem, „majd én igazat megmondom” függő,
Így rosszul van értelmezve… legott lesz forró a levegő.

Van, ki mindig igazat mond, de ő kellemetlen ember,
Vele együttműködni nem lehet, és nem is tud ember.
Igazság, egyébként is relatív, eseményfüggő,
Meg a befogadónál érzelem, értelem függő.

Van, aki az igazságot, nehezen viseli,
Mást, mint saját gondolatatát... csak nem szíveli.
Ilyen emberrel is együtt kell működni,
Sőt, tetszik vagy nem, eszerint kell tisztelni.

Ne hidd, hogy mindig megmondani az igazat dicsőség…
Ezzel csak más lelkébe gyalogolsz, mi bizony dőreség.
Még azt sem tudhatod, hogy neked, akkor igazad van-e…
Helyesebb, ha előbb gondolkozol, hogy most jól szólhatsz-e?

Vecsés, 2013. június 24. - Kustra Ferenc József

A poéta estéje…

Éjszaka van, ha jól gondolom, akkor alszik, a város
Még én aktív vagyok, írok, nem vagyok csak kicsit álmos.
Megállok, nagyon figyelek, teljesen tisztán hallom, hogy hallgat a csend,
Közben az ablakon még kinézek, lám a félhold mosolyogva esend.

Bennem futnak a percek, fent csillagok vannak az égen,
Az utcán már senkit nem látok, mily’ sok a csillag éppen.
Szobámban mélységesen hallgat a csend, gondolatok tömegben jönnek felém,
Ez erőt ad, vágyamat erősíti, sőt végtelen erőt öntenek belém.

Hegyes toll, kezemben szántja a papírt,
Közben nyomot hagy, egy nagy tinta pacnit.
Nem is jutott eszembe, hogy egy pacni mi kárt okozhat,
Nem is volt már eszembe, hogy a pacni miket okozhat!

Már hallom is a dörgést
Az ébredő kétkedést,
Hogy ha lecsap a fénykard,
A szemedet letakard...

Én még estében írni akarok, gondolatim röpködnek,
Utólag meg az ellenfeleim, utálkoznak, köpködnek.
Még hallom a csendet, csak néha szakítja szét egy komótos dörgés,
Még szinte teljes a csend, de már rossz jel az ismétlődő mennydörgés
.
Nem és nem, nem én gyengülök el legbelül, írok tovább kérlelhetetlenül,
Mert miket ma még megírok, az marad utókorra, végeérhetetlenül.

Villámláskor le kell oltani a lámpákat, én meg gondosan
Majd elfújom a máris kis-csonk gyertyámat, nagyon alaposan.
Ó mond csak múzsám, mit látsz, a helyes úton araszolok?
Kezemben a lúdtollal, jó papírlapon bandukolok?

Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant,
Teljesen összetörte a tök süket hallkant…
Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant.

Majd’ elmennek a helyükről a fák? Ideért a vihar,
Villámlik és meg gyorsan elfújom a gyertyámat… pazar.
Sietek, bebújok a takaróm alá, gyorsan-hamar.

Vecsés, 2016. március 11. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.