Parádés seregként néz rám
ősi fenyőerdő,
hó súlyával rakott ágát
nem lengeti szellő.

Törzseik közt átszúródnak
tüzes égi szablyák,
áttolakszik nap sugara
most még békén hagyják.

Ágaikról fehér terhük
földre cuppan halkan,
ráncot vet a lábuk alatt
hófehér hűs paplan.

Égre tárva ágaikat
sátrat állítanak,
tüskés boltíveik alatt
árnyak koccintanak.

Véget ért a fény uralma
eljön a sötétség,
örömtűznél mesélgetik
milyen lesz az új év.

Megnyílnak a tündérdombok
látszik az átjáró,
túlvilági ajtó nyílik
átlép, ami ártó.

Kántálva jár házról házra
a falu serege,
ártót űzők jutalmaként
lesz finom csemege.

Egyetlen dolgot tehetsz, hogy
elkerüld a rontást,
hosszú útra elindulva
vidd el a töklámpást.

Dideregnek a levelek
hűvös őszi szélben,
lassan peng az idő húrja
szerteszét tört fényben.

Álmodni készülnek a fák
gyűl alattuk avar,
fülükbe altatót susog
a tél tolta vihar.

Fa odvába mókus gyűjti
téli betevőjét,
csinosítja, kibéleli
puha menedékét.

Szarvas túrja avar alját
makkot szed a földről,
büszke fejét égnek veti
nem gondol jövőről.

Szeretem elnézni őket,
így őszi reggelen.
Csendes, puha látványukra
a lelkem megpihen.

Nekem olyan kedvesem szeme,
mint szomjazónak patak vize.
A menyországban érzem magam,
ha reám veti a napsugaram.

Nekem olyan édes mosolya,
mint fáradt vándornak nyoszolya.
Elvarázsol, mikor csak látom
nem lehetne ennél szebb álmom.

Nekem olyan az ölelése,
mint elveszett lélek reménye.
A boldogság hát itt van velem,
az ő szerelme ilyen nekem.

Megjön a tél, de vajon minek ?
Kinek jó az a fránya hideg?
De eljön, egye meg a fene,
majd csak lefagy az ember füle.

Persze tudom én mit mondanál,
hogy nem lesz annyi káros bogár.
Nem értem azt a társaságot
miért nem vesznek fel nagykabátot?

Ha már annyira kártékonyak,
segíthet rajtunk egy kis konyak.
Hát az tuti elvinné őket,
nekem sem kéne fázni többet.