Minden évben, ha égnek a gyertyák, s eljön az advent ünnepe,
imádkozom, és azt kívánom, ez az ünnep most más legyen.
Legyen melegebb. Úgy, mint régen, mikor mi voltunk gyermekek,
s gyertyafény mellett üldögélve úgy vártuk ezt az ünnepet.
Visszagondolok mikor még nem süvített így a tél szele,
s lázasan vártuk, vajon mit hoz majd a szeretet ünnepe.
Tavaly még jó anyám is itt volt. Ősz haján ült a tél dere,
s most a magasból kíván nékünk áldott és békés ünnepet.
Mit kérjek én most? Ajándékot? Nem hoz oly örömet nekem,
hiszen üres lett szinte minden, nem vonz már néha semmi sem.
S mégis: ahogy a gyertya csonkja viasztól csordul, meglelem
magamban azt a békességet, amit régóta keresek.
Meleget érzek, ami fűti kóbor, megfáradt szívemet,
s úgy érzem minden dobbanásban, ez az ünnep most más lehet.
Mindig lesz szép, és mindig lesz jó is, csak akarnunk kell, hogy így legyen!
Szeressünk! Bízzunk! Ne adjuk fel! Kell, hogy győzzön az értelem!

I

Ez nem az öregek országa. A fiatalok
Egymás karjában, madarak a fákon,
? Azok a haldokló nemzedékek ? jelenleg énekelnek,
A lazac-vízesések, a makréla-dús tengerek,
Hal, hús vagy szárnyas, egész nyár folyamán bármi kapható
Ami megfogamzott, született vagy meghalt.
Elragadtatva érzéki zene által, senki mit se
Törődik az örökös értelem emlékműveivel.

II

Egy idős ember csak csekély dolog,
Egy rongyos kabát egy boton, hacsak nem
A lélek megtapsolja és megénekelje, hangos dallal
Minden rongyát dicsőitve mely egy halandónak ruházata,
Még ének iskola sincs, hanem csak a saját
dicsőségből eredő műemléknek megcsodálása;
És ezért hajóztam átt a tengeren, és eljöttem
Bizánc szent városába.

III

Ó, bölcsek, kik Isten szent tüzében álltok
Mint egy falnak arany mozaikja,
Lépjetek ki a szent tűzből, az örvény forgásából,
És legyetek lelkem ének mesterei.
Fogyasszátok el szívemet; mely beteg a vágytól
És mely mint egy haldokló állathoz rögzítve
Nem tudja, hogy ő mi; és soroljatok engem
Az örökkévalóság leleményébe.

IV

Ha már egyszer kikerekedtem a természetből, soha nem akarom
Testi formáját felvenni bármely teremtmény képmása méretére,
Csak olyan formát melyet a görög ötvösök teremtenek
Kalapált aranyból és arany zománcozásból
Mely arra szolgál hogy egy álmos császárt ébren tartson;
Vagy egy arany ágra állítva amint Bizánc
Urainak és hölgyeinek énekel
Arról, ami elmúlt, el fog múlni vagy még eljövendő. Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Hajózás Bizáncba
Fordította: Kovács Iván.

Egy váratlan csapás: a nagy szárnyak egy helyben verdesnek
A tántorgó lány fölött, combjait simogatván
A sötét úszóhártyáival, tarkója megragadva a csőrébe,
A védtelen melle a melléhez szorítva.

Hogyan tudnák azok a rémült, bizonytalan ujjak
A tollas dicsőséget eltolni lazuló combjairól?
És hogyan is tudhatna a test, legyűrve az a fehér roham által,
Közömbös lenni a furcsa szívvel szemben mely ott dobog?

Ott borzongás keletkezik az ágyékban
melynek következtében a törött fal, az égő tető és a torony
És Agamemnón halála. Annyira elragadtatva,
Annyira uralva a levegő nyers vére által,
A lány vajon elsajátította tudását és erejét
Mielőtt a közömbös csőr elengedhette volna?

Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Halál
Fordította: Kovács Iván

Rossz költőként élni csak álandó bánat,
rogyadozó omló falú lelked, házad.
Verseidet csak talán a rigó fütyüli,
soha senki nem mondja, hogy kell neki.

De a sok híres, akiket ünnepelnek,
ha csak egy szavuk is szólal, hát figyelnek.
Csodaszép az életük, remekelnek ők,
könyvek hadait töltik meg a jó költők.

Mikor a rossz költő hazafelé ballag
kavarog benne sok rímbeszedett maszlag,
szakadt kabátját összehúzza hát magán,
hisz benne, hogy nagy költő lesz egyszer talán.

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.