Idő 
Értékelés 
Értékelés Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…
Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*
Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?
Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…
Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*
Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?
Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
Fáradtan ballagok völgyemen át,
Vállamon hordom világom baját.
Senki nem tart vissza, ha elveszek…
Ki lesz? Lesz, ki örül, ha nem leszek?
Ha megszököm visszatart-e
Te, Bárki?
Hiányozni fogok-e, mond
Akárki.
Pénz nem szeret,
Boldogság nincs,
Életem, nekem olyan, mint
Kalóznak, elátkozott kincs.
Völgyben járok
Szép időre várok,
Lelkem szárnyal,
A fagyi visszanyal.
Hullik rám az eső,
Ez könny a szememből,
Így nem látom a szép időt
Csak a mást, az elmúlt időt.
Nem vagy Te sehol, főleg nem velem
Pedig nekem adna... lételemem.
De ne sírj, töröld ki szemedből könnyet,
Én sem ejtek már nagy, oroszlán könnyet.
Vittelek volna magammal,
De nem jöttél, tévelyegtél.
Sorsunk két vonatra rakott
Sorsunk két irányba hatott.
Könnytől nem látom, én…
Nem te sírsz, hanem én
Ez így nem fenomén.
Ne sajnáld ha elmúlik
A nekem mocskos élet,
Majd a vége után, porhüvelyünk
Elporlik. Ettől ember nem félhet.
Minden dalnak eljő... vége van,
Ez úgyis csak sirató nóta.
Nekem csak annyi volt a kvóta!
Vonatom a pusztában egyedüli,
Csak megvadult hóförgeteg kíséri,
Végállomást előbb-utóbb eléri.
Mi a sorsodtól nem véd, ne sajnáld,
Engem nem vár senki sem, ez sajnáld.
Majd a végállomáson…
Majd én tán' uralkodón...
A sorsszerű magányon.
Raknám én a kazánt, hogy legyen gőz,
De nem támogat engem a dizőz.
Vonaton hátul, csak ücsörgök,
Nincs kedvem, magamon röhögök...
Mozdonyra, nekem nem adatott... szállni,
Biz’ a madaraknak adatott… szállni.
Szemem nagyon fátyolosan látja múltamat,
Tán’ siratom az életemet… mély kutamat...
Jó és rossz biz' keveredik,
Jó élet, nem sikeredik.
Életem pedig annyira jól indult
Megszülettem, így a jó is megindult.
De utólag tudom, minden rosszba bele fulladt...
Tanultam, tettem, tudtam, közben minden kifulladt…
Két vonat is van.
A másik régen
Csak távolodik,
Én meg nézem és
Szemem párásodik.
Még nézek és látom
Ablak dérre rajzolnak kis kezek,
Várom, de azok sem integetnek.
Vonatom halad, csak
Monoton zakatol,
Kalauznő itt sincs
Ki nekem udvarol.
Hóvihar vesz körül
Gonosz biztos örül…
Ablakom befagyott,
Ki azon, nem látok,
Nincsen kiflim és kakaóm,
Pedig finom... belemártom.
Ha én kiszállhatnék
Kincset találhatnék,
De az élet hullámvasút
És enyém mindig völgyvasút.
Mozdonyomnak, folyton csak a vágányt javítottam,
Hogy haladjon, sínpárt, utat fölszabadítottam.
Körben mindenhol partizánok voltak,
És rongálták a sínt, hogy ne haladjak.
Mozdonyomat megállítja valami... A bak!
Kocsim indóháznak dől… Kitörik az ablak!
Nem lesz itt függöny
Mint a színházban,
De előadásnak vége lesz
Az örök, végső elmúlásban.
Itt már nem lesz gond az életre, a tervekre
Így járok én majd sok mindennek a végére.
Vonatom is másé lesz, csak föl ne szálljatok,
Mert szerencsét nem hoz, látjátok... meglátjátok?
Sivatag kiszárad…
Erdő is elszárad…
Faág is letörik…
Élet összetörik…
Előbb utóbb megérkezek
A végső végállomásra…
Addig meg csak –de minek-
Emlékezek a múltra...
Mi nem olyan jó…
De már mi másra?
Vecsés, 2010. október 23. – Kustra Ferenc József
Vállamon hordom világom baját.
Senki nem tart vissza, ha elveszek…
Ki lesz? Lesz, ki örül, ha nem leszek?
Ha megszököm visszatart-e
Te, Bárki?
Hiányozni fogok-e, mond
Akárki.
Pénz nem szeret,
Boldogság nincs,
Életem, nekem olyan, mint
Kalóznak, elátkozott kincs.
Völgyben járok
Szép időre várok,
Lelkem szárnyal,
A fagyi visszanyal.
Hullik rám az eső,
Ez könny a szememből,
Így nem látom a szép időt
Csak a mást, az elmúlt időt.
Nem vagy Te sehol, főleg nem velem
Pedig nekem adna... lételemem.
De ne sírj, töröld ki szemedből könnyet,
Én sem ejtek már nagy, oroszlán könnyet.
Vittelek volna magammal,
De nem jöttél, tévelyegtél.
Sorsunk két vonatra rakott
Sorsunk két irányba hatott.
Könnytől nem látom, én…
Nem te sírsz, hanem én
Ez így nem fenomén.
Ne sajnáld ha elmúlik
A nekem mocskos élet,
Majd a vége után, porhüvelyünk
Elporlik. Ettől ember nem félhet.
Minden dalnak eljő... vége van,
Ez úgyis csak sirató nóta.
Nekem csak annyi volt a kvóta!
Vonatom a pusztában egyedüli,
Csak megvadult hóförgeteg kíséri,
Végállomást előbb-utóbb eléri.
Mi a sorsodtól nem véd, ne sajnáld,
Engem nem vár senki sem, ez sajnáld.
Majd a végállomáson…
Majd én tán' uralkodón...
A sorsszerű magányon.
Raknám én a kazánt, hogy legyen gőz,
De nem támogat engem a dizőz.
Vonaton hátul, csak ücsörgök,
Nincs kedvem, magamon röhögök...
Mozdonyra, nekem nem adatott... szállni,
Biz’ a madaraknak adatott… szállni.
Szemem nagyon fátyolosan látja múltamat,
Tán’ siratom az életemet… mély kutamat...
Jó és rossz biz' keveredik,
Jó élet, nem sikeredik.
Életem pedig annyira jól indult
Megszülettem, így a jó is megindult.
De utólag tudom, minden rosszba bele fulladt...
Tanultam, tettem, tudtam, közben minden kifulladt…
Két vonat is van.
A másik régen
Csak távolodik,
Én meg nézem és
Szemem párásodik.
Még nézek és látom
Ablak dérre rajzolnak kis kezek,
Várom, de azok sem integetnek.
Vonatom halad, csak
Monoton zakatol,
Kalauznő itt sincs
Ki nekem udvarol.
Hóvihar vesz körül
Gonosz biztos örül…
Ablakom befagyott,
Ki azon, nem látok,
Nincsen kiflim és kakaóm,
Pedig finom... belemártom.
Ha én kiszállhatnék
Kincset találhatnék,
De az élet hullámvasút
És enyém mindig völgyvasút.
Mozdonyomnak, folyton csak a vágányt javítottam,
Hogy haladjon, sínpárt, utat fölszabadítottam.
Körben mindenhol partizánok voltak,
És rongálták a sínt, hogy ne haladjak.
Mozdonyomat megállítja valami... A bak!
Kocsim indóháznak dől… Kitörik az ablak!
Nem lesz itt függöny
Mint a színházban,
De előadásnak vége lesz
Az örök, végső elmúlásban.
Itt már nem lesz gond az életre, a tervekre
Így járok én majd sok mindennek a végére.
Vonatom is másé lesz, csak föl ne szálljatok,
Mert szerencsét nem hoz, látjátok... meglátjátok?
Sivatag kiszárad…
Erdő is elszárad…
Faág is letörik…
Élet összetörik…
Előbb utóbb megérkezek
A végső végállomásra…
Addig meg csak –de minek-
Emlékezek a múltra...
Mi nem olyan jó…
De már mi másra?
Vecsés, 2010. október 23. – Kustra Ferenc József
(anaforás, kétszeres belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
(Senrjon trió)
Van bánatmentes, víg nap
Minden év végén: szilveszterkor!
Nagy mulatozás…
Ki nem iszik eleget,
Még józanul is siránkozik.
Buli akadály…
Vágy megfogalmazása,
Bevirslizés csípős mustárral.
Jövőre mi lesz?
*
Jövőre tán’ másképpen látod a világod,
Rá is lelsz mindenre, talán eléred álmod…
Tán’ látod még a kedvesed csillogó, vágyteli szemét,
A már nem létező nagy szerelmed régen eltűnt tükrét…
Éji holdfény alatti sötétben, a sínszálak is összefutnak,
De sajna’ nem jelenti azt, hogy a jók mindig összetalálkoznak…
Ki szilveszter éjjel [ívott, mint a gödény] a kezét felelőtlenül letaposta…
Jogban: {minek ivott szórakozásból annyit a marha!} az a kárát maga látja…
Azokból, jókból, ó, ha tudnám, hogy mi lesz, vagy mi lehet,
Amiket idén átéltünk, megéltünk, mert ezt lehetett?
*
(Senrjú)
Letűnt ezen év,
Még percek vannak hátra…
Koccintás… újhoz!
Vecsés, 2021. december 31. – Kustra Ferenc József – íródott az évváltó szilveszter jegyében…
Van bánatmentes, víg nap
Minden év végén: szilveszterkor!
Nagy mulatozás…
Ki nem iszik eleget,
Még józanul is siránkozik.
Buli akadály…
Vágy megfogalmazása,
Bevirslizés csípős mustárral.
Jövőre mi lesz?
*
Jövőre tán’ másképpen látod a világod,
Rá is lelsz mindenre, talán eléred álmod…
Tán’ látod még a kedvesed csillogó, vágyteli szemét,
A már nem létező nagy szerelmed régen eltűnt tükrét…
Éji holdfény alatti sötétben, a sínszálak is összefutnak,
De sajna’ nem jelenti azt, hogy a jók mindig összetalálkoznak…
Ki szilveszter éjjel [ívott, mint a gödény] a kezét felelőtlenül letaposta…
Jogban: {minek ivott szórakozásból annyit a marha!} az a kárát maga látja…
Azokból, jókból, ó, ha tudnám, hogy mi lesz, vagy mi lehet,
Amiket idén átéltünk, megéltünk, mert ezt lehetett?
*
(Senrjú)
Letűnt ezen év,
Még percek vannak hátra…
Koccintás… újhoz!
Vecsés, 2021. december 31. – Kustra Ferenc József – íródott az évváltó szilveszter jegyében…
