Aznap reggel mi magyarok nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk.
A kicsi fellázadt, vicsorította fogsorát,
A nagy Góliát meg csak állt, nézett napokon át.

Jött a nagy hadsereg, tankok, hazánk hős fiai ellen,
Kisfiúként láttam százötvenhárom tankot Pest ellen
Menni, hogy ott fiainkat leöldököljék…
Novemberben rövid szabadságot törölték.

Mind, az egész világ rólunk beszélt,
Nép örömében vesztette eszét,
De vezetőink idegen csicskásai voltak…
Idegennek, haza ellenében meghajoltak.

Szívünkben az október huszonharmadika
Nagy nap volt és marad is, mint jelkép; rabiga.
Imádkozzunk, hogy többet ne történjen
És tegyünk, hogy a szívünk ne feledjen.

Vecsés, 2011. október 15. - Kustra Ferenc József

Történelmi emlékezés…

Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...
Lánctalp kínos nyikorgása zavarta a csendet…
Csattanás? Nem kósza... tankágyú lövés lehetett.
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Majd jött tavasz is… a bitók ideje…
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...

Vecsés, 2018. december 4. – Kustra Ferenc József – írva: triolett versformában. Nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza.

Hihetetlen mégis igaz
Felszállott egy béka
Karmai közt kapálódzva
Tartotta egy héja

Túl a folyón messze repült
Siklott a szél hátán
Aki látta azt hihette
Hogy egy törpe sárkány

Annyit mozgott kapálódzott
A sárkányos béka
Hogy végül is elejtette
Az a mafla héja

Zuhant pottyant nagy sebesen
Éppen egy kis tóba
Csattant csobbant a víz tükrén
Ez volt ám a móka

Jól végződött ez a kaland
Örült is a béka
Üres hassal messze repült
A mérgelődő héja

Fürkész szemmel kémlelgette
Merre szállt a héja
Többet nem lesz potyautas
Ez a csacska béka

Ha arra jársz
Hol szellős lombok között
A dalos madár beköltözött
Még rügyfakadáskor,
Ahol megérintett valami
Illatos mámor
És a fehér kérgű nyírfa
Csüngő ágai
A szélben ringatózva
Feléd bólintanak
Gondolj azokra
Kik téged nem hallanak,
Kik lelkedben némán vallanak
Élő emléket a tegnapokról.
Tárd ki lelked ablakát
Mintha meggyújtanád a gyertyát
Hogy szemed fénye
Velük legyen a napsütésbe
S emelkedjen az égre
Minden foton
Hiszen találkoztok Egy napon.

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.