Ölelj át kérlek! Szeress engem!
Oly nagy szükségem van reád!
Ne kérdezz semmit csak szoríts magadhoz!
Ne kérdezd tőlem hogy mi bánt!

Nem kell hogy megérts most engem,
csak ölelj át! Vigyázz reám!
Úgy, ahogy először tetted
azon a forró éjszakán.

Nem a ruha teszi az embert
azt mondják mindig annyian.
Dehogynem! Koldussal ki áll szóba?
Mért ül ott mindig egymaga?

Hisz egykor lehetett ő is
okos, vagy erős, férfias,
ki tudja mi történt véle?
Talán egy szörnyű tragédia!

Ne ítélj előre senkit!
Nem tudod mi vitte reá!
Ma mindened van, de ki tudja holnap
lesz- e még aki hazavár?

Ma drága ruhákban villogsz,
s talán a szíved jéghideg,
mégis, most körül hízelegnek
hisz tudják! Teli a zsebed!

Tedd le a drága ruhákat
s öltözz rongyokba csendesen,
vegyülj a gazdagok közé,
lesz-e ki szóba áll veled?

S akkor fogod csak észrevenni
hány ember van , ki észrevesz
ki áll melletted jóban-rosszban,
s ki az ki pénzedért szeret!

Anyám keze miattam kérges
mégis annyira jó nekem,
amikor dolgos két kezével
megsimítja az én fejem.

Anyám keze erős és ráncos
hisz mindig oly sokat dolgozott,
de boldog vagyok ha erős kezével
végigsimítja homlokom.

Látom rajta mennyire fáradt
szemében fáradt fény ragyog,
s csillogó szemében látni vélem
a legfényesebb csillagot.

Hiába dolgozott annyit
kincseket gyűjteni nem tudott,
S mégis érzem: meleg szívének
minden fénye csak rám ragyog.

Anyám keze miattam kérges
hisz miattam hajszolja magát,
s megköszönni nem tudom eléggé,
hisz oly sokat tett az én anyám!

Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.

Egy régi utcán akác virágzott,
Lehullt szirmokkal a szellő játszott.
Három kisleány futott a fényben,
Selyemruhájuk lebbent a szélben.

Kék ruhás lányok mi voltunk hárman.
Nevetve, vígan mentünk a nyárban.
Gondtalan napok, fiatal évek,
Előttünk állt a nagybetűs ÉLET.

Édes remények, szerelmes álmok,
Elszálltok-e, vagy valóra váltok?
Találgattuk, hogy meddig kell várni,
Eljön e majd a mese királyfi?

Hittünk csodában, hittünk a mában,
S széjjelszóródtunk a nagyvilágban.
Szép volt az élet, tettük mi kellett,
Elfért a gond is a boldogság mellett.

Az emlékek néha még visszajárnak:
Vajon az álmok valóra váltak?
Család és munka, öröm és bánat.
Mi más az élet? Csak ebből állhat.

Most már lejárnak sorban az évek,
Kinek keveset, vagy többet mérnek.
Egyikünk már az út végét járja,
S lassan majd mi is megyünk utána.

Kék selyem ruhás egykori lányok,
Elfújja a szél az akácvirágot.