Lelkem mélyén gunnyasztó félelem.
Nézd, lásd mit tettél most énvelem.
Reszketek, mit tarlón ázó madár.
Nyugodt nem lesz szívem, soha már.

Mint sötét, rémes zúgó fellegek.
Úgy borítja félelem életem.
Hát, kérlek drága, édes Istenem.
Hozz végre már, megnyugvást nekem.

Délen, közel a parthoz, a tenger citrom zöld,
és a lemenő nap olyan mint egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok otthona a dombok zöld lejtőjén található
amint a füves talaj emelkedik a strand mögött.
A sötét sziklák saját tartósságuknak tanúi.

Elmúlt időkben ókori hajók az öbölben lehorgonyoztak,
a nehéz vas horgokat lesűllyestették a zöld mélységbe,
és a hajó legénysége, szomjasan és a tengertől strapásan,
partra szált és vizet és vörös bort követelt.
Idegen földről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen és telt hassal elégítették ki testi vágyaikat
hajlandó vagy kényszerített némberekkel,
míg végül is visszatértek a hajóra,
hogy azt a mélyebb vágyakozást kielégítsék
melyet csak úgy tudták csillapítani ha az összes
vitorlát felvonva a hullámokon hajóztak.

És ma is, mint elmúlt időkben,
a tenger citrom zöld a part közelében, és
a lemenő nap egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok még ma is az emelkedő
dombok zöld lejtőjén otthonodnak,
és a sziklák, mint mindig, sötét
tanúi a saját tartósságuknak.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Fázós, vacogó fények gyűlnek a periférián.
Bíborfénysugarán a hosszú, végtelen vándorkaraván
megállt.
Fárasztó útjainkat arany fényű Nap koszorúzta,
Völgyeken, dombokon átfestette szivárványra.

Hívogató, reményt sugalló Európa felé,
Hosszú utak nyíltak szekereink elé.
Ősanyánk gyenge karján az idő megállt,
Álomba ringatón könnyű volt a halál.

Vacogó, vakító hószínű, bíbor hajnalokon
Didergő múltunkon ábrándozom.
Sűrű fellegek könnyein ázott a szekér,
Hazataláltunk végül, hitet adott ez a remény.

Nagy ünnep a mai nap,
Örül papa, mama.
Megszületett végre
A kis Móli baba.

Új hajnal jött a családra,
Nem is hagyják egymagára.
Körbejárják, dédelgetik,
Kimutatják, hogy szeretik.

El is látják minden jóval,
Dicsérgetik sok szép szóval.
Rá se figyel Móli baba,
Alszik, pedig nincs éjszaka.