Idő 
Értékelés 
Értékelés 1. Cogida és a halál
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
A tájra, fekete felhőréteg borult,
Ettől még a Nap sugara is lekonyult.
Pár órája, még a Nap sugára zavarta a szemünket,
Ezért még hordani kellett a sötétes napszemüveget.
Most meg már a levegőben van a nagy vihar szele,
De olyan, hogy még el is törhet az esernyőnk nyele.
Ebbe a viharba, bőrig ázhatunk
És nagyon vizes-kócos lesz a hajunk.
Az ősz győzködik, beszél hozzám, én meg csak hallgatom,
Szél, nekem zenél a levéltelen, kopasz ágakon.
Az egyik ágon, két varjú lebzsel.
Mag van a csőrükben, kora reggel.
Az ősz hangja, ahogy szól, zizzen-reccsen... vastag avar
Az árva, de feltámadó szél, még száraz port kavar.
A köd is van már, lassan-lassan felkúszott a sok fára,
Rájuk nehezedik, és eljön az ő ideje, várva
És marad is, míg el nem megy a napnak küldő-szavára.
Fázósan didereg a fák-bokrok oly' meztelen teste,
Őket levetkőztette rohammal a köd tegnap este.
Lombjuk már nincs, bokroknak-fáknak, már onnan, ez nem hull le.
Látom, hogy varjúcsapat repül az alacsony felhők alatt,
Lassan kezd már esni az eső is az elbujt kék ég alatt.
Sok levél, mint levetett gúnya, halomban gyűlik fa alatt.
Ha lány lennék, akkor lehetne hitem is dús keblű,
De azt gondolom, hogy így csak, bánatosan egykedvű.
Tavasz kéne, virulás, napfénysugárból kötegek,
Még tán' azt sem bánnám, ha megjelennének a legyek…
Udvaromban a japán lilaakác lombtalanítva más időkre vár,
Majd jövő tavasszal, aláülök én, ő egyszer csak, maga alatt talál.
Vecsés, 2014, október 11. – Kustra Ferenc József
Ettől még a Nap sugara is lekonyult.
Pár órája, még a Nap sugára zavarta a szemünket,
Ezért még hordani kellett a sötétes napszemüveget.
Most meg már a levegőben van a nagy vihar szele,
De olyan, hogy még el is törhet az esernyőnk nyele.
Ebbe a viharba, bőrig ázhatunk
És nagyon vizes-kócos lesz a hajunk.
Az ősz győzködik, beszél hozzám, én meg csak hallgatom,
Szél, nekem zenél a levéltelen, kopasz ágakon.
Az egyik ágon, két varjú lebzsel.
Mag van a csőrükben, kora reggel.
Az ősz hangja, ahogy szól, zizzen-reccsen... vastag avar
Az árva, de feltámadó szél, még száraz port kavar.
A köd is van már, lassan-lassan felkúszott a sok fára,
Rájuk nehezedik, és eljön az ő ideje, várva
És marad is, míg el nem megy a napnak küldő-szavára.
Fázósan didereg a fák-bokrok oly' meztelen teste,
Őket levetkőztette rohammal a köd tegnap este.
Lombjuk már nincs, bokroknak-fáknak, már onnan, ez nem hull le.
Látom, hogy varjúcsapat repül az alacsony felhők alatt,
Lassan kezd már esni az eső is az elbujt kék ég alatt.
Sok levél, mint levetett gúnya, halomban gyűlik fa alatt.
Ha lány lennék, akkor lehetne hitem is dús keblű,
De azt gondolom, hogy így csak, bánatosan egykedvű.
Tavasz kéne, virulás, napfénysugárból kötegek,
Még tán' azt sem bánnám, ha megjelennének a legyek…
Udvaromban a japán lilaakác lombtalanítva más időkre vár,
Majd jövő tavasszal, aláülök én, ő egyszer csak, maga alatt talál.
Vecsés, 2014, október 11. – Kustra Ferenc József
Elmélkedés a lélekről…
Lelki párnád szegletén, nyugtatod a fejed,
Álmodsz de, ernyedtségedben mozog a kezed…
Ölelkező pillák...
Félálom édes álmot szül.
Kezem kezedhez ér.
*
Lassan vége a nyárnak és kiveszőben az izzadt képek,
Izzadtságcseppek, már nem lesznek a szemedben látás-fékek.
Vágy
Szőte
Szép álom.
Szerelembe,
Test, testet izzaszt.
*
Fáradtan pihensz, de utad kivilágítva, éppen ezt álmodod,
Képzeletbeli érzésekbe, magadat lassan belefásulod…
Utam hozzád vezet, oly ragyogó, fényes,
Majdhogynem elhittem... álmom vétkes.
*
Fejedet már lehajtottad a lelki párnádra?
Fáradtságtól reményed sincs… hát még, jövő mákra!
Párnán pihen fejem,
Elvesztettem hitet, reményt.
Elfáradt életem.
*
A pillanat képzelete, vajh’ a képzelet pillanata?
Párnádon a fejed, álmodban csendül, udvar madárdala…
Mily’
Szépen
Trillázik,
Dalát hallom,
Szerelemről szól.
*
Álmodj a párnádon, öntsd bele reményt, a holnapi mákba,
Lankás domboldalon, bicajozz le a mai valóságba…
Álomvilágból valóba érkezek,
Napsugár ébreszt, reményt érlelek.
Talán még élhetek...
Vecsés, 2015. január 15. – Szabadka, 2017. augusztus 14. – Kustra Ferenc József – A verset én írtam, alá HIAQ -kat, apevákat és 10 szavasokat szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A kiegészítés címe: ’Ölelkező pillák...’
Lelki párnád szegletén, nyugtatod a fejed,
Álmodsz de, ernyedtségedben mozog a kezed…
Ölelkező pillák...
Félálom édes álmot szül.
Kezem kezedhez ér.
*
Lassan vége a nyárnak és kiveszőben az izzadt képek,
Izzadtságcseppek, már nem lesznek a szemedben látás-fékek.
Vágy
Szőte
Szép álom.
Szerelembe,
Test, testet izzaszt.
*
Fáradtan pihensz, de utad kivilágítva, éppen ezt álmodod,
Képzeletbeli érzésekbe, magadat lassan belefásulod…
Utam hozzád vezet, oly ragyogó, fényes,
Majdhogynem elhittem... álmom vétkes.
*
Fejedet már lehajtottad a lelki párnádra?
Fáradtságtól reményed sincs… hát még, jövő mákra!
Párnán pihen fejem,
Elvesztettem hitet, reményt.
Elfáradt életem.
*
A pillanat képzelete, vajh’ a képzelet pillanata?
Párnádon a fejed, álmodban csendül, udvar madárdala…
Mily’
Szépen
Trillázik,
Dalát hallom,
Szerelemről szól.
*
Álmodj a párnádon, öntsd bele reményt, a holnapi mákba,
Lankás domboldalon, bicajozz le a mai valóságba…
Álomvilágból valóba érkezek,
Napsugár ébreszt, reményt érlelek.
Talán még élhetek...
Vecsés, 2015. január 15. – Szabadka, 2017. augusztus 14. – Kustra Ferenc József – A verset én írtam, alá HIAQ -kat, apevákat és 10 szavasokat szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A kiegészítés címe: ’Ölelkező pillák...’
Jégszakálla nőtt a fának
alatta fehér lepedő,
zúzmarákat sodor a szél
nagyot harap a levegő.
Kismadárka borzol tollat,
hogy fagy ne tépje kis testét,
egér túr be a hó alá, hogy
átvészelje a zord estét.
Csendes, fagyott lett a világ
tavaszról álmodik ki él,
baktató, bús hajléktalan
meleg, nyugodt kuckót remél.
Ragyognak ünnepi fények
meleg házak ablakán át,
szomorú szívvel nézi, most
abbahagyja vándorlását.
Csak a magány fogja kezét
semmi más nem maradt neki,
nincs ki behívja a fényre
szétfoszlanak reményei.
Szennyvízcsatorna rácsán át
párás meleg száll fel lassan,
vágy melegre, de halálé
ruhájára fagyott paplan.
alatta fehér lepedő,
zúzmarákat sodor a szél
nagyot harap a levegő.
Kismadárka borzol tollat,
hogy fagy ne tépje kis testét,
egér túr be a hó alá, hogy
átvészelje a zord estét.
Csendes, fagyott lett a világ
tavaszról álmodik ki él,
baktató, bús hajléktalan
meleg, nyugodt kuckót remél.
Ragyognak ünnepi fények
meleg házak ablakán át,
szomorú szívvel nézi, most
abbahagyja vándorlását.
Csak a magány fogja kezét
semmi más nem maradt neki,
nincs ki behívja a fényre
szétfoszlanak reményei.
Szennyvízcsatorna rácsán át
párás meleg száll fel lassan,
vágy melegre, de halálé
ruhájára fagyott paplan.
Életmeditálás, versben és apevában…
Jártam én sokat a macskaköves utakon,
Mezit- lábaztam sokat a bányahomokon.
Mára, teljesen elfásultam… tűnik, hogy erőm sincs,
Pedig úgy tudom, életerő nélkül élet nem kincs.
Hallom, a jövőm már diszkréten kocog az ablakomon,
Neki vajon mit adhatnék, már nincs fény a homlokomon…
Volt
Múltban
Jó és rossz.
Voltam fenn s lenn,
Padlón maradtam...
*
Sors
Keze
Életem
Megtépázta,
Szép csak itt-ott volt.
*
Jó?
Mi az?
Volt olyan?
Talán volt is...
Ámítom magam.
*
Visszanézve emlékszem, engemet ők mind... mindig megloptak,
Ettől meg, csikorgattam a fogam és lassan el is koptak.
Most, reggelente már csak, az a kérdés, hogy nekem is kel-e a Nap?
A másik meg, a reggeli misén értem is imádkozik a pap?
Álmodok én is és a jövőm vajon ott előjelzik?
Fognak nekem a spejzban lógni rúdszámra a szalámik?
Kór
Eszi
Testemet.
Meddig bírja?
Tudja... a halál.
*
Törődéstelenségbe. múlté már az eltelt életem,
Mert az úgy volt, hogy sorsom volt a végzetem.
Törődéstelenségbe csoszogva, araszolnak a napjaim,
Nincs, már mit átszakítsak, nincsenek már célszalagjaim.
Törődéstelenségbe fog-e megjelenni, a felbukkanó jövő?
Lesz ki totemoszlopot farag nekem? És majd mondják: megérdemli ő!
Nem
Látok
Jövőmbe,
Halvány remény
Semmit sem ígér…
*
A múltba futottam, elbuktam…
Jelenbe, fel sehogy nem álltam…
Jövőmbe… előre kárhoztam!
Vecsés, 2017. március 6. – Szabadka, 2017. november 8. – Kustra Ferenc – A versszakokat én írtam, közéjük az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin, Szőke Margit.
Jártam én sokat a macskaköves utakon,
Mezit- lábaztam sokat a bányahomokon.
Mára, teljesen elfásultam… tűnik, hogy erőm sincs,
Pedig úgy tudom, életerő nélkül élet nem kincs.
Hallom, a jövőm már diszkréten kocog az ablakomon,
Neki vajon mit adhatnék, már nincs fény a homlokomon…
Volt
Múltban
Jó és rossz.
Voltam fenn s lenn,
Padlón maradtam...
*
Sors
Keze
Életem
Megtépázta,
Szép csak itt-ott volt.
*
Jó?
Mi az?
Volt olyan?
Talán volt is...
Ámítom magam.
*
Visszanézve emlékszem, engemet ők mind... mindig megloptak,
Ettől meg, csikorgattam a fogam és lassan el is koptak.
Most, reggelente már csak, az a kérdés, hogy nekem is kel-e a Nap?
A másik meg, a reggeli misén értem is imádkozik a pap?
Álmodok én is és a jövőm vajon ott előjelzik?
Fognak nekem a spejzban lógni rúdszámra a szalámik?
Kór
Eszi
Testemet.
Meddig bírja?
Tudja... a halál.
*
Törődéstelenségbe. múlté már az eltelt életem,
Mert az úgy volt, hogy sorsom volt a végzetem.
Törődéstelenségbe csoszogva, araszolnak a napjaim,
Nincs, már mit átszakítsak, nincsenek már célszalagjaim.
Törődéstelenségbe fog-e megjelenni, a felbukkanó jövő?
Lesz ki totemoszlopot farag nekem? És majd mondják: megérdemli ő!
Nem
Látok
Jövőmbe,
Halvány remény
Semmit sem ígér…
*
A múltba futottam, elbuktam…
Jelenbe, fel sehogy nem álltam…
Jövőmbe… előre kárhoztam!
Vecsés, 2017. március 6. – Szabadka, 2017. november 8. – Kustra Ferenc – A versszakokat én írtam, közéjük az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin, Szőke Margit.
