Idő 
Értékelés 
Értékelés Légy büszke az édesanyádra,
hisz neki te vagy az egész világa!
Nincs is más vágya,
csak gyermekét boldognak lássa.
Anya ki védett, óvott,
ki rád testében vigyázott,
kilenc hónapig méhében hordott,
fájdalmat nem ismerve, neked éltetet adott!
Az édesanya az egyetlen,
kinek két szív dobott testében,
minden édesanyát isten sokáig éltessen!!!
hisz neki te vagy az egész világa!
Nincs is más vágya,
csak gyermekét boldognak lássa.
Anya ki védett, óvott,
ki rád testében vigyázott,
kilenc hónapig méhében hordott,
fájdalmat nem ismerve, neked éltetet adott!
Az édesanya az egyetlen,
kinek két szív dobott testében,
minden édesanyát isten sokáig éltessen!!!
1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…
***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.
Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!
Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***
A gőzős utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!
Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...
A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…
***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előreszaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.
A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***
- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnők, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!
A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.
Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.
A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.
Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...
A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…
A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.
A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…
Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…
Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.
A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…
A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.
***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.
A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.
Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…
Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.
A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…
Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…
Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***
Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.
Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.
***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.
Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!
Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***
A gőzős utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!
Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...
A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…
***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előreszaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.
A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***
- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnők, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!
A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.
Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.
A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.
Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...
A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…
A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.
A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…
Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…
Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.
A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…
A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.
***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.
A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.
Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…
Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.
A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…
Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…
Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***
Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.
Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.
Magyarok a Nagy Háborúban…
A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.
Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.
Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.
Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.
Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.
Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.
Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.
Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.
Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.
Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…
Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.
A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.
Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.
Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.
Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.
Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.
Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.
Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.
Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.
Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.
Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…
Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.
Már a múltban mondták: hajózni muszáj…
Emlékezni muszáj és hajózni is kell,
De, tele vagyok mindenféle emlékkel.
Öregen már észlelem, hogy életemen csak a foszladozó férc vagyok,
Turkálni a múltban, belelátni jövőbe? Így nem tudom, mit akarok…
(3 soros-zárttükrös anaforában)
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság,
Életemet körbeölelte egy földöntúli gyarlóság…
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság.
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
Tavasszal van újraéledés, ősszel mind lehullanak…
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
(Septolet)
Múltam romváros…
Nem sármos…
Nem bájos…
Múltam emlékhalmaz,
De sokat kifogalmaz,
Újjáfogalmaz,
Engem meg bántalmaz.
*
(Bokorrímes)
Fogynak, mind eltűnnek sorjában a megfakult képek,
Pedig voltak őseim között nagymenő vitézek,
És bizony, már nincsenek is meg a régi fényképek!
(Anaforás)
Éltemet áthatja már a mély, pince-dohos szag,
Én ezen nem változtathatok akaratilag.
Éltem kiveszőben, sorsirány a temetőben,
Én már elmúlóban, nincs mit tenni szemfedőben…
(Senrjú, fél haiku láncban)
Régi emlékek
Búslakodnak, mind velem.
Lomos kacatok.
*
Régi emlékek,
Biz’ elhalványulóban…
Körbe; romfalak.
*
Régi emlékek,
Időt múlt veszteségek.
Minden csak múlik!
*
Naponta eszembe vannak a régi szeretteim,
Naponta lepucolom fakult lélekélményeim…
A lépcsők is ódonok, pont olyként töredezettek,
Ráadásul testem is, lelkem is megöregedtek.
(3 soros- zárttükrös, anaforás, belsőrímes)
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben,
Hol vagy már régi életem, újként már sohasem… át nem élhettem…
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben.
*
(Senrjon)
Múlik az időm, gyorsan,
Betakar… a porlepte homok.
Múlt-kirándulás.
*
De, már a múlt köde takaró!
Bénán fanyalgok!
*
Életbál el-végesül,
Én meg készülök odaátra.
Egyedül megyek!
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak,
Emlékeim akkor már… nem lesznek nekem több alkalmak…
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak.
(Apeva csokor anaforában)
A
Múltam
Régi már.
Köd-fátyolos,
Saját emlékek.
A
Végbe…
Elviszem.
Idejétmúlt,
Saját emlékek.
A
Múltam
Másoknak
Érdektelen.
Saját emlékek.
Vecsés, 2020. május 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
Emlékezni muszáj és hajózni is kell,
De, tele vagyok mindenféle emlékkel.
Öregen már észlelem, hogy életemen csak a foszladozó férc vagyok,
Turkálni a múltban, belelátni jövőbe? Így nem tudom, mit akarok…
(3 soros-zárttükrös anaforában)
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság,
Életemet körbeölelte egy földöntúli gyarlóság…
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság.
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
Tavasszal van újraéledés, ősszel mind lehullanak…
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
(Septolet)
Múltam romváros…
Nem sármos…
Nem bájos…
Múltam emlékhalmaz,
De sokat kifogalmaz,
Újjáfogalmaz,
Engem meg bántalmaz.
*
(Bokorrímes)
Fogynak, mind eltűnnek sorjában a megfakult képek,
Pedig voltak őseim között nagymenő vitézek,
És bizony, már nincsenek is meg a régi fényképek!
(Anaforás)
Éltemet áthatja már a mély, pince-dohos szag,
Én ezen nem változtathatok akaratilag.
Éltem kiveszőben, sorsirány a temetőben,
Én már elmúlóban, nincs mit tenni szemfedőben…
(Senrjú, fél haiku láncban)
Régi emlékek
Búslakodnak, mind velem.
Lomos kacatok.
*
Régi emlékek,
Biz’ elhalványulóban…
Körbe; romfalak.
*
Régi emlékek,
Időt múlt veszteségek.
Minden csak múlik!
*
Naponta eszembe vannak a régi szeretteim,
Naponta lepucolom fakult lélekélményeim…
A lépcsők is ódonok, pont olyként töredezettek,
Ráadásul testem is, lelkem is megöregedtek.
(3 soros- zárttükrös, anaforás, belsőrímes)
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben,
Hol vagy már régi életem, újként már sohasem… át nem élhettem…
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben.
*
(Senrjon)
Múlik az időm, gyorsan,
Betakar… a porlepte homok.
Múlt-kirándulás.
*
De, már a múlt köde takaró!
Bénán fanyalgok!
*
Életbál el-végesül,
Én meg készülök odaátra.
Egyedül megyek!
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak,
Emlékeim akkor már… nem lesznek nekem több alkalmak…
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak.
(Apeva csokor anaforában)
A
Múltam
Régi már.
Köd-fátyolos,
Saját emlékek.
A
Végbe…
Elviszem.
Idejétmúlt,
Saját emlékek.
A
Múltam
Másoknak
Érdektelen.
Saját emlékek.
Vecsés, 2020. május 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
A kezdetben csak egy izzó,
folyékony és pörgő massza,
mely mint egy bolond kutya saját
farkat kergeti és a nap körül forog.
Ilyen volt kezdetben a földünk,
melynek lehűlése milliárd évek
hosszú folyamatán jött létre.
De hol volt akkor Isten képe?
Végül a tűz megkövesedett,
és a földünk megtestesedett.
Ki tudja a víznek eredetét,
Mely szűlte az élet leheletét?
A tény hogy víz nélkül
nincs se élet se tudat.
Talán a kő lelkében
valami titok megmaradt.
Nyüzsgű, zajos városokban
a köveknek nincsen hangja,
De ősies, csendes tájakon
A kő a szavát visszakapja.
Ott a földnek vén torkából,
mély morajlás megszólal,
és a merev, sötét kővek
örök szíve megdobban.
folyékony és pörgő massza,
mely mint egy bolond kutya saját
farkat kergeti és a nap körül forog.
Ilyen volt kezdetben a földünk,
melynek lehűlése milliárd évek
hosszú folyamatán jött létre.
De hol volt akkor Isten képe?
Végül a tűz megkövesedett,
és a földünk megtestesedett.
Ki tudja a víznek eredetét,
Mely szűlte az élet leheletét?
A tény hogy víz nélkül
nincs se élet se tudat.
Talán a kő lelkében
valami titok megmaradt.
Nyüzsgű, zajos városokban
a köveknek nincsen hangja,
De ősies, csendes tájakon
A kő a szavát visszakapja.
Ott a földnek vén torkából,
mély morajlás megszólal,
és a merev, sötét kővek
örök szíve megdobban.
