Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.

A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.

Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.

Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.

Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.

Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.

Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.

Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!

Pest-Buda, 2013. február 8-10.

Reggel óta ködös szél lengi be a téli tájat,
A fák fagyott dérből készíttetik a ruháikat.
Nézem a lakásból, a szórt fényt az ágakon, amin megtörnek.
Érzem orromban az illatát az óévnek és az újesztendőnek!

Alkoholmámoros hajnalon, majd lesz üvöltés,
Hogy jobb legyen az újév, szívszaggató könyörgés...
Ne feledd, bármit teszel a múltra nincs már kegyelem!
Bármit megtettél, az már a tied… már történelem.

Azt véled, hogy értelmetlen minden, és tehetetlen bolyongasz?
Pedig nem! Az életed kezedben van… akkor minek szorongasz?
Az óévi életünk olyan, hogy már épp, hogy csak pislant,
Mindjárt betoppan az újév, ő majd mindent összecsillant…

Fogadjunk együtt: Szeretetet, békességet,
Együttműködést, egészséget, fényességet.
Legyen majd egymáshoz, sok türelmünk
Mert nem jó, ha hamar fogy… így kellünk.

Rögtön éjfél, most csak mulassunk és vigadjunk, bontsunk pezsgőt,
Szeretteinkkel kívánjunk jókat, vigasztaljuk esendőt!
Az újév szele majd elfújja a múlt, romlott élet bűzét,
Jő az újév, és majd visszaadja az emberi lét tűzét.

Vecsés, 2012. december 29. – Kustra Ferenc József