Egy ölelésben benne volt minden,
forró vágy,ezernyi gondolat,
egy ölelésben benne volt minden,
de elsöpörted egy perc alatt.

Egy öleléssel úgy szóltál hozzám
mint sóhaj a tavaszi ég alatt,
de egy dörgő hang messze űzte,
s viharként tűnt el egy perc alatt.

Egy ölelés, míg rám néztél némán,
azt hittem lelkünk egybeforrt!
de egy durva hang messze űzött,
s hirtelen minden megfagyott.

S azóta százszor jobban érzem,
nincs veled többé holnapom!
Menj csak el,ne is nézz vissza!
S ne kérdezd többé hol vagyok!

Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;

Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...

Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...

Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...

És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...

S ismeretlen sirgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni...

Mámormezőkön bolyongok
Nagybánatú fáradt fejjel,
Kinzó kín között szorongok
Roncsolt, véres, tépett mellel.

Elönt a Tavasz symphoniája
Színes és pazar cifra ruhája,
Színek kacagnak a levegőben
S én nézem fájva, elmenőben.

Vérsen fáj elhagyni a Tavaszt,
Elhagyni a tarka Életrétet,
A szerelmet, mely könnyeket fakaszt
Elhagyni mindent, minden szépet.

Elhagyni a sok pompázó kertet,
Mert a hóhérhalál űz és kerget,
Fáj szaggatva, kínozva fáj
Véres könnyet sír a tavaszi vágy.

Hiába minden sírás, minden könny,
Hiába szeretnék úszni lágyan
Csillogó kékes bárányfelhőkön
S égni tavaszi mámoros vágyban.

Mennem kell, a halál hív, vonszol
Kacagva köröttem kóborol
Búsan járok a Mámormezőn
Gondolkodva Halálon s Temetőn.

"Néhai Horváth György barátom emlékének."

Ma visszajöttél újra régi jó barát
Visszaszállott halvány, sápadt szellem-arcod.
Láttalak, mint egykor régen, ma már régen
Ifjan kacagva pompás búja réten
Láttalak vágyva nézni szőke nők után
Mint oly sokszor, oly sok tavaszi délután,
Láttalak mosolyogni sötét szemeddel.
Ma visszajöttél újra régi jó barát.

"Szegedi Istvánnak."

A lelkem mint egy ódon ravatal,
Fekete selymekbe dúsan burkolt,
Tompa fényben gyászolja múltam.

Arcom bársonyán bú remeg,
Borús bánat, tavaszi halál,
Őszi levélhullás bús fájdalma.

Szívem mezején, e vérmezőn
Pipacsok nyílnak, véres pipacsok,
Vörösen nyílnak a nyár virágai.

Homlokomnak ívelt ívén
ezernyi ránc ballag fáradt csendben
Lomha lábbal, lankadt ínnal.

Testemben csendben kering a vér,
Némán folyik csobogva lágyan
Szívemnek piros életfolyója.