Idő, folyamatosan halad, a múlt már csak nyomokban…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…

Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.

Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…

*

Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.

*

Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.

*

Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.

*

Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…

Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…

(3 soros-zárttükrös)
Ó! Te szentséges pirkadat,
Vesd ránk az első sugarat…
Ó! Te szentséges pirkadat.

Jöjj, nagyon várlak drága lélek,
Várom, bátoríts, érted élek…
Jöjj, nagyon várlak drága lélek.

Áldott a Pünkösd, engemet nagyon vigasztal,
A kereszthez tartozó bűn ellát vigasszal…
Áldott a Pünkösd, engemet nagyon vigasztal.

Ez az Úr üzenete,
A léleknek reménye…
Ez az Úr üzenete.

A pünkösdi rózsának ilyentájt a szirma kibomlik,
Legyen az fehér, vörös, de nekem jól kitárulkozik…
A pünkösdi rózsának ilyentájt a szirma kibomlik.

Jelképes: és jó, idevarázsolt kikelete.
Mindannyiunknak vigaszt nyújt az áldásos Pünkösd…
Itt a lélekápolás és a kivirágzott tavasz kikelete,
A pünkösdi rózsák terjengő illata: lélekáldásos Pünkösd.

Vecsés. 2021. május 18. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)

Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Néha éjszakánként olyan másnak látom
az égen ragyogó apró csillagot,
régen apró kis lámpásként égve,
rám világított hosszú utamon.

Akkor még olyan szépnek tűnt minden.
Az öreg hold akkor úgy világított,
mintha vigyázna, hogy meg ne botoljak
az előttem fekvő sok kis kavicson.

Rögös utamon, míg hozzád siettem,
rám terítette feslett köpenyét,
halvány fényével megvilágítva
az utat, mely akkor vezetett feléd.

Úgy hittem néked, olyan boldog voltam,
tetőled vártam minden ölelést,
szívem is olyan hevesen dobbant,
pedig már tudtam: nem lehetsz enyém.

Azóta messzire szálltak az évek,
sűrű hajamra szürke köd szitál,
mégsem tudtalak soha elfeledni,
veled volt teljes nekem a világ.

Te voltál mindig minden reménységem,
tiéd volt szívemben minden dobbanás,
Hűvös éjjelen csak tehozzád vágytam
s tőled akartam minden éjszakát.

Most is te vagy az egyetlen a földön,
nélküled nem volt, és nem is lesz tavasz,
összeomlott már minden egyes álmom,
ha te nem jössz vissza, semmim sem marad..

Borult az ég, bús az idő,
Ez az ősz, de tél is eljő.
No, nem baj, lesz még tavasz is,
Kivirul, akkor lelkünk is.

Vecsés, 1998. október 4. – Kustra Ferenc József