Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…

Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*

Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…

De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!

Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?

Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?

Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?

Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.

Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni!

Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben.
El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?

Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem
Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem!
Erre az oximoron eredetiségre vágyok… ez életem!

Megjöttem az ideérkezett élet-szerelvényem fékcsikorgó zajával,
És rögtön szembesültem a helyszín jégbe-hóba fagyott, elemi bújával…
Időtlenül markolom a pillanatot, ne változzon, az idő múltával…

Láttam a halált, a végső búcsú utáni csendjét,
Láttam az elmúlást, a szenvedés, utolsó percét.
Láttam a hómezők esti fénytáncának meglétét.

Láttam itt a poklot, a frontot, ezt az őrült őrjöngőt,
Láttam itt már napsugaras deleket, mind a tündöklőt.
Láttam én azt is, hogy mily’ a robbanás… nagyon üvöltőt.

Már tudom, hogy itt ez a fronti lét, maga a posvány, a métely,
Már tudom, hogy befészkelte magát agyunkba a konok kétely.
Már tudom, hogy nagy kétség, életben maradunk-e... van ki, némely.

Napon észlelem, nem szállnak fel a boldog dalok,
A fájdalomból kiszakadnak, a csend-sóhajok,
Ha, csak elcsúszol a jégen, halál a kezét nyújtja,
Kit itt baj ér és lefekszik, hódomb az új vánkosa!

Fiatal katonának otthon van a mátkája, a szülei,
Harchelyzetben rájuk gondolni sem lehet, meg postát küldeni…
Ha már a levelet megírtad, tedd a zsebedbe a szíved fölé
De tudd, ha átlőtték, akkor azt a posta már ki, nem kézbesíté…

Katona hamar úgy jár, hogy ölelgeti az idegen földet,
De még jó, ha önszántából és félelmében nagyon remegett.
Itt hamar úgy jár a katona, hogy parancsra idesiet,
De még jó, ha önszántából megvédheti saját életet.
*
(10 szavas)
Itt a vágy fölemelkedik tökélyre,
De megvan-e katona lelki kielégülése?
*
(Haiku)
Halál pillanat
Hómagány-élet vége.
Üzenet haza…
*
(HIAQ)
Behívó érvényben.
Orosszal harc folyamatban.
Fiatal életek…
*
Ki tudja, hogy innen mikor szabadulunk el
Elásnak egy gödörbe, vagy megyünk… élettel.
Itt bizony, erre-arra állandóan vágtat a halál.
Én hazamennék! Jó lenne, ha erre, felém nem kaszál…

Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József – történelmi emlékezés az ott veszett katonáinkra…

Fák csikorognak,
Égető hegyi fagyban.
Csöndes nyugalom.
*
Az erdő tompán
Csendes. Halkan eső hó.
Recsegő kristály.
*
Havas erdőrész…
Ott, járt ősvény hiánya.
Magas, puha hó!
*
Veszélyes ősvény.
Szakadékos hegyi út.
Hógörgetegek.
*
Csillag, mit mutat
Csendes, téli estéken?
Tél, még soká tart!
*
Havas szélörvény.
Fehér pelyhekben hó hull.
Magasan torlaszt.
*
Hajnalsugárban
Kékesen csillogó hó.
Őrt álló hegyek.
*
Hófödte hegycsúcs.
Hó borította ősvény.
Jeges szél süvít.
*
Kopár csúcsok közt,
Menekülő ősvények.
Hóesés, folyton.
*
Havas hegycsúcsok.
Havas, ritkás tölgyerdő.
Nagyon hideg tél.
*
Hegytetőt, fehér
Dara jól beborítja.
A szépség; szűzi.
*
Meredek ösvény,
Erdei házhoz vezet.
Hófödte tető.

Vecsés, 2016. december 26. – Kustra Ferenc József - Eredeti, Baso féle haiku stílusban…

Fáradtan ballagok völgyemen át,
Vállamon hordom világom baját.
Senki nem tart vissza, ha elveszek…
Ki lesz? Lesz, ki örül, ha nem leszek?

Ha megszököm visszatart-e
Te, Bárki?
Hiányozni fogok-e, mond
Akárki.

Pénz nem szeret,
Boldogság nincs,
Életem, nekem olyan, mint
Kalóznak, elátkozott kincs.

Völgyben járok
Szép időre várok,
Lelkem szárnyal,
A fagyi visszanyal.

Hullik rám az eső,
Ez könny a szememből,
Így nem látom a szép időt
Csak a mást, az elmúlt időt.

Nem vagy Te sehol, főleg nem velem
Pedig nekem adna... lételemem.
De ne sírj, töröld ki szemedből könnyet,
Én sem ejtek már nagy, oroszlán könnyet.
Vittelek volna magammal,
De nem jöttél, tévelyegtél.
Sorsunk két vonatra rakott
Sorsunk két irányba hatott.

Könnytől nem látom, én…
Nem te sírsz, hanem én
Ez így nem fenomén.

Ne sajnáld ha elmúlik
A nekem mocskos élet,
Majd a vége után, porhüvelyünk
Elporlik. Ettől ember nem félhet.

Minden dalnak eljő... vége van,
Ez úgyis csak sirató nóta.
Nekem csak annyi volt a kvóta!

Vonatom a pusztában egyedüli,
Csak megvadult hóförgeteg kíséri,
Végállomást előbb-utóbb eléri.

Mi a sorsodtól nem véd, ne sajnáld,
Engem nem vár senki sem, ez sajnáld.
Majd a végállomáson…
Majd én tán' uralkodón...
A sorsszerű magányon.

Raknám én a kazánt, hogy legyen gőz,
De nem támogat engem a dizőz.

Vonaton hátul, csak ücsörgök,
Nincs kedvem, magamon röhögök...
Mozdonyra, nekem nem adatott... szállni,
Biz’ a madaraknak adatott… szállni.

Szemem nagyon fátyolosan látja múltamat,
Tán’ siratom az életemet… mély kutamat...
Jó és rossz biz' keveredik,
Jó élet, nem sikeredik.

Életem pedig annyira jól indult
Megszülettem, így a jó is megindult.
De utólag tudom, minden rosszba bele fulladt...
Tanultam, tettem, tudtam, közben minden kifulladt…

Két vonat is van.
A másik régen
Csak távolodik,
Én meg nézem és
Szemem párásodik.
Még nézek és látom
Ablak dérre rajzolnak kis kezek,
Várom, de azok sem integetnek.
Vonatom halad, csak
Monoton zakatol,
Kalauznő itt sincs
Ki nekem udvarol.

Hóvihar vesz körül
Gonosz biztos örül…
Ablakom befagyott,
Ki azon, nem látok,

Nincsen kiflim és kakaóm,
Pedig finom... belemártom.

Ha én kiszállhatnék
Kincset találhatnék,
De az élet hullámvasút
És enyém mindig völgyvasút.

Mozdonyomnak, folyton csak a vágányt javítottam,
Hogy haladjon, sínpárt, utat fölszabadítottam.
Körben mindenhol partizánok voltak,
És rongálták a sínt, hogy ne haladjak.

Mozdonyomat megállítja valami... A bak!
Kocsim indóháznak dől… Kitörik az ablak!
Nem lesz itt függöny
Mint a színházban,
De előadásnak vége lesz
Az örök, végső elmúlásban.

Itt már nem lesz gond az életre, a tervekre
Így járok én majd sok mindennek a végére.
Vonatom is másé lesz, csak föl ne szálljatok,
Mert szerencsét nem hoz, látjátok... meglátjátok?

Sivatag kiszárad…
Erdő is elszárad…
Faág is letörik…
Élet összetörik…

Előbb utóbb megérkezek
A végső végállomásra…
Addig meg csak –de minek-
Emlékezek a múltra...
Mi nem olyan jó…
De már mi másra?

Vecsés, 2010. október 23. – Kustra Ferenc József

Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,

Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...

Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?

Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?

A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.

Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.

Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...

A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.

A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?

Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.

Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.

Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!

Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!

Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?

Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.

Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,

Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs