Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhelyzet…

Tovább folyik a háború, Ti sok okos. Fekete bárányok között is mindig van kos.
Ezek… a mi juhaink, öntörvényű nyájban léteznek, bárányok meg nem fékezhetnek…
Úristen! Mában irtani a nemzedékeket… Őket, kik nem is értik a lényeget…

Nyájban a fekete szőrű bárány
Mindig csak gond és hátrány.

Sosem jó, ha sötét birka
Fejéből pattan ki a szikra.
*

„Háború és Béke” megírva egy regényben. Béke nincs, háború meg benne a létben.
Koncentrálhatna egész világ. Ennél: szerintem többet érdemel az emberi világ.
Fekete kos még regnál, utódja már szarvakat növesztve sorban áll… a hatalomnál.

Báránynak nincsen békéje, nyugalma,
Míg fekete kos a nyájat uralja.

Fekete bárány a nyájat vadítja,
A gidáját is öklelni tanítja.
*

Front prímán működik... eddig is, fekete kosok növelik agressziót, mint eddig is!
Sorban ismertetik a TV -k: lesz már kazettás bomba! Ezzel mindenkinek lesz… több halottja.
Szülők és árva gyerekek, földönfutó nagyszülők… És még veletek mi lesz őzvegy nők?

Kosok tette kész botrány…
Háború oltárán gyűlik az áldozati bárány.

Egyre több juh feketébe öltözik –
Kosok miatt lelkükbe gyász költözik.
*

Bárány-nyáj, fizetett terelőkutyákat tart, nem lézeng, de egy ilyen soha nem eseng…
Kutyák viszik utánpótlást… és készítik a különféle, dehonesztáló listázást…
Terelőkutya fekete szőrű, birkák közt bújik… Fizetésért, soha el nem bukik!

Terelőeb a falka legalja,
Ki saját bőrét a kosoknak eladja.

Juhászkutya, parancsra a nyájat hajtja,
Hogy a lehulló morzsákat felnyalja.
*

Tizenhét hónapja, ömlik hozzánk a menekült, csonka család! Kisfiam, hol az apád?
Kislányom, apukád mond merre jár? Nem tudom… hogy hazajöjjön, az már, nekünk járna már!
Robbanások, zengő parancsszavak! Nagy robbanás és itt ma már nem lesznek parancsszavak.

Szomszédos legelőt éri a sorscsapás…
Szétszéledt nyájnak léte csak rohanás.

Irháját mentené a riadt nyáj-csorda –
Fél… otthonába berepülhet egy bomba!
*

Mekegik fekete bárányok, látnokok, folytatják új négy évre háborút… Látnokok!
Ez kosoktól van és a bűnök bűne, s egyáltalán nem érdekli őket népek dühe…
Ez klassz, nagyon modern, művelt világ, a fekete bárányok közt, nincs kis gyertya-világ

Szegény bárányok lesznek még pácban –
Veszélyes agybaj terjed a nyájban…

A kerge birkák egymásnak esnek,
Vezérkosok meg nagy élvezettel lesnek…
*

Emberek halljátok? Idáig hallom, sírva zúg és bánatos a Keleti Kápátok.
Zivatarból van sok könnye, mert nem szereti a háborút, ami most a világ bőve’…
Emberek halljátok? Képzeljétek, elveszettnek érzi magát a Keleti Kárpátok…

Kelet felől hallatszik fájdalmas bégetés –
Báránynak nincs ínyére a vérengzés.

Elveszett juhok, kínjukban csak sírnak…
Vajon még mennyi szenvedést bírnak?
*

Atyám! Te miért hagyod: apák, gyermekek vére folyjon, sok jó ember haljon a fronton?
Atyám! Jobb lenne védened ártatlanokat, közben kordába tartani a kosokat.
Atyám! Mindannyian kérünk, tégy már békéért, belegárgyulunk háborús semmisségért…
Atyám! Vagy szavunk sem lehet kosokon, kik uralkodnak bárányon, népen, hatalmon?

Kosok gárdája mészárlást csak végig nézi –
Ki fogja őket számon kérni?

Ártatlan bárányok szenvednek, zokognak…
Pásztorbot suhintása kéne már a kosoknak!

Vecsés, 2023. július 21. – Pápa, 2023. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális, háborús- történelmi helyzetéről. Látni TV híradókban: a videókat… „Nyugaton a helyzet változatlan”. A leoninust én írtam, a tíz szavasokat szerzőtársam: Nagyné Vida Renáta.

Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.

Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.

Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.

Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.

Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.

Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.

Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.

Úgy megy ez az autó
Mint egy kehes póniló
Füstöl prüszköl sokat köhög
Éppen hogy csak el-el döcög

Ahány kerék annyi féle
Inog billeg a hátsó vége
Földig lóg az eleje
olykor olykor túr vele

Megkopott a festék rajta
Hiányzik az ablaka
Boci szerű tarka barka
Mind az összes oldala

Kórmányát csak fél szög tartja
Csupa lyuk az alja
Rég letörött négy ajtaja
De ott fityeg a zárja

A lámpája hunyorgatva
Elpislákol néha
De a duda rezes hangja
Bizony sajnos néma

Paripa mód nem száguld
Ez az ósdi járgány
De veled együtt roboghat
A képzelet szárnyán

Fasámli az üllés helyén
Egész pompás holmi
Hogyha megáll gyere pajtás
Az autót tolni

Anyámnak nem volt drága ruhája,
nem volt semmilyen ékszere,
mégis: azt mondta, olyan gazdag,
s több kincse van, mint bárkinek.


Emlékszem: milyen szép volt az arca!
Bármily fáradt volt, nem pihent,
s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,
néha szinte a dísze lett.

Amikor néha rosszak voltunk,
megdorgált. S mégis: úgy ölelt,
szinte éreztem, hogy sugárzik
belőle ránk a szeretet.

Mikor álmomból felriadtam,
nem szólt. Ölébe ültetett,
s úgy ringatott el édes dallal,
amíg rám szállt az éji csend.


Anyám hangja, mint csengő dallam,
ma is úgy hangzik fel nekem,
mint a legszebben szóló hang, mely
fülemben most is visszacseng.

Ma már nem dalol. De nekem mégis:
a hangja épp olyan kellemes,
bármily halkan szól, érzem benne,
hogy ma is ugyanúgy szeret.

Imádkozom. Kérem az Istent,
hogy még sokáig tartsa meg
köztünk, hisz tudom: nem lesz többé
senki más, aki így szeret.