Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim,
úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
s mondom: újra betelt, ez is.

Gyülnek könyveim és ellepik otthonom,
gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is,
postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-szirmu virágokat
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
mily közel van a férfikor, -

három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
mely máris lefelé zuhan.

...És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
borzas rengetegét kötik

karjaimra s opál gombolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
jobbzsebemben az óra és

úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
s rábizom magamat lehúnyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
végromlásba, halálba visz.

... Meddig késlekedel, ifjui lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
s meglengetni szabad karom?

gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
szőke, rámkacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
mint sebesáramú folyam

s látván, énekelek nagyszerü éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
boldog Istene! Ifjuság!

Míg a nap egünkön magát felemeli,
Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
A Mindenhatónak láthatatlan keze
Minden veszélyek közt élted védelmezze.
Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma
Légyen ugyanannak isteni óltalma.
Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja
Ragyogó napunkat sokszor beborítja,
Tőlünk láthatatlan messzire repíti
S ezzel volt delünket ismét kideríti.
A jóknak, amelyek az igaz számára
Tartatnak, ne légyen rád nézve határa,
Mint Nestornak, élted terjedjen sokára,
Végre fogadjon bé az ég dicső vára.

1

Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
Mert rajtütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Komor fényében a csaták tüzének
Piroslott a lovag hős arca szinte
S piroslott vére, melyet bőven önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére;
Ő megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a felhő ott szállott fölötte,
Ahol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. -
Megindult és ment tompa búja mellett,
Mely árny képében őt folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
S ha ráhull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden kívánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni tére,
S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak romját honának;
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mi lángolók valának!
Igy a leányka napjai folyának,
S arcára halvány liljomot föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? -
És a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát;
A titkon bámult lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
Ő, akinek ha jut száraz kenyérből
Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.

2

És a lovagnak kondult a nagy óra,
Mely e világból őt egy másba vitte,
Ahol bitor kény mennykövit nem szórja
Az ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe;
Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen...
Miért is volna kő? a lyányka szíve,
Halála által kő lett, érzéketlen;
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a lyányka sem sokáig földi.
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.

3

Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát;
Akarja látni élte szép bálványát.
De a leánnyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár;
Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?

Hatalmasnak indult.
Életében osztozkodó fatársai
ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy.
Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni
és átölelve megvédeni,
ma újra izmosabb lett,
fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartan [d?].

És büszkén állt a fa.
Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett,
patak cserregett oda-oda dörgölődve
egy-egy benyúló gyökér-bogához.
Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe
és nagyon érezte, hogy szép és erős.

Egyszer azután jelentés jött.
Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten
lobogóhajú tündér érkezett és megállt
a fa törzsének támaszkodva a patak partján.
Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált.
Át akart menni,
de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár,
s nem mert a kicsi tündér [...?]
Olyan könyörgőn tudott a fára nézni.

S az reccsenve kidőlt.
Végigterült boldog-ájultan a víz fölött,
hogy két kicsi láb folytathassa útját.

1927.

Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha,
Remény, csalódás, küzdelem, bukás,
Sírig tartó nagy versenyfutás.
Keresni a mindig a jót, a szépet,
S meg nem találni, - ez az élet.