Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Fázós, vacogó fények gyűlnek a periférián.
Bíborfénysugarán a hosszú, végtelen vándorkaraván
megállt.
Fárasztó útjainkat arany fényű Nap koszorúzta,
Völgyeken, dombokon átfestette szivárványra.

Hívogató, reményt sugalló Európa felé,
Hosszú utak nyíltak szekereink elé.
Ősanyánk gyenge karján az idő megállt,
Álomba ringatón könnyű volt a halál.

Vacogó, vakító hószínű, bíbor hajnalokon
Didergő múltunkon ábrándozom.
Sűrű fellegek könnyein ázott a szekér,
Hazataláltunk végül, hitet adott ez a remény.

Távoli horizont pára lepte képét,
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.

Nem kell nékem ennél szebb,
szinte túlvilági látvány.
Szemed az égnél is kékebb,
bőröd fehér, mint a márvány.

Mit nekem a horizont zárta,
távoli ,felsejlő világ képe.
Hisz szemem a legszebbet látja,
mit keretbe vont a nap fénye.

Kakasszóra, pitymallatra Jónás mester felébredt.
Hogy készítsen majd délidőre, egy nagyon finom ebédet.
De jajj, mi van itt.Jajj,mi van itt!Sötét még a szobája.
Fel sem készült. Fel sem készült ekkora nagy csodára.
Ragyogó nap. Ragyogó nap. Hová bújt a te fényed?
Jónás mester. Jónás mester ablakához el lépdel.
Mi takarja? Mi takarja a nap fényét az ablak előtt?
Valami nagy. Valami nagy ablaka előtt kinőtt.

Adok neked! Adok neked! Ragad fejszét Jónásunk.
Ily sötétben. Ily sötétben nem fől meg a kolbászunk.
KI is szalad. Ki is szalad. Bőszen csattog a fejsze.
Dolgozik is. Dolgozik is kezében a nagy penge.
Dől a gonosz fénytakaró. Szabad lett a fény útja.
Jónás mester háza mellől a gonoszt messze elhúzza.
Jó Jónásunk, jó Jónásunk megnyugodott estére,
soha többet, soha többet nincs szükség a fejszére.
Éjjel, mikor bagoly huhog sötét erdő szélében,
Jónás mester pihen ágyán békében.
Harmatcseppek, harmatcseppek hullanak háza elé.
Kis fűszálak, kis fűszálak nőnek majd minden felé.
Reggel mikor, reggel mikor újra ébred Jónásunk.
Egy fűszálat, egy fűszálat ablak előtt találunk.
Pici ház áll. Pici ház áll erdő mellett a völgybe.
Nem mondtam még? Jónásunk egy ici pici kis törpe.