Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.

Te hoztad el a virágzó rétek
tavaszi bűvös illatát,
amikor tágra nyílt szemekkel
először néztél reám.

Te hoztad el a távoli napfényt,
amely nem sütött soha rám,
ártatlan lényed lágy mosolyával
boldog időket hoztál reám.

Ezernyi bajtól védtelek téged
lelkemben víva ezer csatát,
és most itt állok karom kitárva,
mint egy vihartól tépett madár.

Már messze vagy. Szíved kitágult
s gyermeked szemében szép a világ,
ugyan úgy érzel, ahogyan én is,
mikor csöpp kezed- fontad reám.

Oly messze vagy! Szívemben mégis
olyan hangos a dobogás,
hozzátok száll: s kérem az Istent,
segítsen téged, s vigyázzon rád.

Adjon erőt és vigyázzon rátok,
ahogyan én is vigyáztam rád,
s adjon erőt, hogy ott lehessek,
hiszen veletek szép a világ.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.

Veled vagyok, és őrizlek téged,
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.

Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.

Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.

Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.

De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.

Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:

Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!