Idő 
Értékelés 
Értékelés 1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…
***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.
Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!
Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***
A gőzős utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!
Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...
A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…
***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előreszaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.
A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***
- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnők, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!
A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.
Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.
A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.
Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...
A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…
A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.
A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…
Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…
Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.
A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…
A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.
***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.
A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.
Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…
Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.
A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…
Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…
Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***
Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.
Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.
***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.
Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!
Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***
A gőzős utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!
Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...
A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…
***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előreszaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.
A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***
- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnők, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!
A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.
Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.
A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.
Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...
A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…
A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.
A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…
Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…
Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.
A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…
A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.
***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.
A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.
Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…
Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.
A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…
Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…
Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***
Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.
Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc – Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.
Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.
Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.
Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.
Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?
Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.
Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.
Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.
Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?
Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?
Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.
Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…
Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.
Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.
Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.
Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…
Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.
Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.
Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.
Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?
Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.
Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.
Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.
Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?
Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?
Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.
Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…
Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.
Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.
Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.
Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…
Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József
Lelenc voltál, de
Hazahoztunk, családba.
Szép együttélés.
*
Egyetlen barát!
Haláláig hűséges.
Viszont szeretet.
*
Hajnal, harmatcsepp.
Szőrzet. Napsugár szárít.
Ne félj, lesz kaja.
*
Lábad elvinne,
Érzed várnak csillagok…
Egy család vagyunk.
*
Mennél, de hová?
Körülmények kötöttek.
Maradj, jó együtt.
*
Szabadság álom…
Itt nálunk az otthonod.
Udvar… végtelen.
*
Láncot nem szeret.
Gazdi, mindenekelőtt!
Életét adja!
*
Kutya, lánc rabja?
Belső hűség töretlen.
Könyörgő szemek!
*
Vad természetű,
Így futóláncon vakkant.
Szabadsághiány.
*
Röghöz kötöttség.
Hosszú lánc sem szabadság.
Lánc… szerető szív!
*
Kutya rabláncon?
Erős, nem szabadulhat.
Szabadság vágya…
*
Macska kergető,
Haragosa, más kutya!
Póráz rabságban!
*
Védi a házat,
Idegenre haragszik.
Gazdi az isten.
*
Saját testőröm.
Szeretet. Idomítás.
Utcán szájkosár.
*
Nappal is alszik.
Éjszaka ébren véd-óv.
Bizalom szobra.
*
Vicsori látvány!
Rettegést kiváltóan…
Nyáladzó száj. Düh.
*
Postást utálja.
Kéményseprőt meg, fogja.
Családszerető!
*
Kutya is szeret,
Néz az okos szemével.
Rózsaszín nyelv lóg.
*
Gyermekszerető.
Működő gyermekjáték.
Vigyázni nem árt.
*
Kutyabarátság.
Kutya morog, ember fél.
Ez kutya dolga.
*
Halkan moroghat.
Figyelmeztet vagy támad?
Óvatosság jó!
*
Van szánhúzó és
Van biz’ őr, meg nyomozó.
Van vakvezető.
*
Van kicsi öleb,
Vadász, meg hegyi mentő.
Meg farkas ölő!
*
A fajtisztával
Kereskednek. Eladók.
De mily’ a vevő?
*
A keverékek
Szívósabbak. Tűrőbb!
Fajtaváltozat.
*
Enni napjában
Egyszer kell neki adni.
Heti egy szünet.
*
Csak egyszer eszik.
Zajt hall! Legott éber lesz.
Riasztva ugat!
*
Kutya ugatás
Nem hallik fel az égig.
Embernek szól ez.
*
Másképpen ugat
Ha éhes, vagy bejönne.
Éjjel, vonyíthat.
*
Simogatás vágy.
Tetszés nyilvánítása.
Hanyatt fekve vár.
*
Gyengédséget kér.
Mindent csak szívvel dönt el.
Játékos lélek.
*
Játszani szeret,
Apportozás, kedvence.
Dobd, és már hozza!
*
Örömugatás,
Ha a gazdi hazaért.
Hozza, apportfát.
*
Lélekeredet!
Becsület szobra: kutya.
Feltétlen hűség!
*
Barátság szobra!
Igaz barát! Érdek nincs.
Haláláig hű!
*
A japán kutyus,
Kilenc évig várt gazdit!
Állomáson halt…
*
Nyár. Vakarózik.
Élősködők. Fürdetés.
Mint ázott ürge.
*
Elmenni készül…
Nem ugat… szomorún néz…
Simogatást vár…
*
Léces kerítés,
Kitört lécek. Megszökött.
Gyerek folyvást sír.
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban. [Csak akkor haiku a neve, ha kizárólag megszemélyesítetlen természetről szó. Minden más téma = senrjú!]
Hazahoztunk, családba.
Szép együttélés.
*
Egyetlen barát!
Haláláig hűséges.
Viszont szeretet.
*
Hajnal, harmatcsepp.
Szőrzet. Napsugár szárít.
Ne félj, lesz kaja.
*
Lábad elvinne,
Érzed várnak csillagok…
Egy család vagyunk.
*
Mennél, de hová?
Körülmények kötöttek.
Maradj, jó együtt.
*
Szabadság álom…
Itt nálunk az otthonod.
Udvar… végtelen.
*
Láncot nem szeret.
Gazdi, mindenekelőtt!
Életét adja!
*
Kutya, lánc rabja?
Belső hűség töretlen.
Könyörgő szemek!
*
Vad természetű,
Így futóláncon vakkant.
Szabadsághiány.
*
Röghöz kötöttség.
Hosszú lánc sem szabadság.
Lánc… szerető szív!
*
Kutya rabláncon?
Erős, nem szabadulhat.
Szabadság vágya…
*
Macska kergető,
Haragosa, más kutya!
Póráz rabságban!
*
Védi a házat,
Idegenre haragszik.
Gazdi az isten.
*
Saját testőröm.
Szeretet. Idomítás.
Utcán szájkosár.
*
Nappal is alszik.
Éjszaka ébren véd-óv.
Bizalom szobra.
*
Vicsori látvány!
Rettegést kiváltóan…
Nyáladzó száj. Düh.
*
Postást utálja.
Kéményseprőt meg, fogja.
Családszerető!
*
Kutya is szeret,
Néz az okos szemével.
Rózsaszín nyelv lóg.
*
Gyermekszerető.
Működő gyermekjáték.
Vigyázni nem árt.
*
Kutyabarátság.
Kutya morog, ember fél.
Ez kutya dolga.
*
Halkan moroghat.
Figyelmeztet vagy támad?
Óvatosság jó!
*
Van szánhúzó és
Van biz’ őr, meg nyomozó.
Van vakvezető.
*
Van kicsi öleb,
Vadász, meg hegyi mentő.
Meg farkas ölő!
*
A fajtisztával
Kereskednek. Eladók.
De mily’ a vevő?
*
A keverékek
Szívósabbak. Tűrőbb!
Fajtaváltozat.
*
Enni napjában
Egyszer kell neki adni.
Heti egy szünet.
*
Csak egyszer eszik.
Zajt hall! Legott éber lesz.
Riasztva ugat!
*
Kutya ugatás
Nem hallik fel az égig.
Embernek szól ez.
*
Másképpen ugat
Ha éhes, vagy bejönne.
Éjjel, vonyíthat.
*
Simogatás vágy.
Tetszés nyilvánítása.
Hanyatt fekve vár.
*
Gyengédséget kér.
Mindent csak szívvel dönt el.
Játékos lélek.
*
Játszani szeret,
Apportozás, kedvence.
Dobd, és már hozza!
*
Örömugatás,
Ha a gazdi hazaért.
Hozza, apportfát.
*
Lélekeredet!
Becsület szobra: kutya.
Feltétlen hűség!
*
Barátság szobra!
Igaz barát! Érdek nincs.
Haláláig hű!
*
A japán kutyus,
Kilenc évig várt gazdit!
Állomáson halt…
*
Nyár. Vakarózik.
Élősködők. Fürdetés.
Mint ázott ürge.
*
Elmenni készül…
Nem ugat… szomorún néz…
Simogatást vár…
*
Léces kerítés,
Kitört lécek. Megszökött.
Gyerek folyvást sír.
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban. [Csak akkor haiku a neve, ha kizárólag megszemélyesítetlen természetről szó. Minden más téma = senrjú!]
Értett a szavakhoz
ha kifejezte magát.
Soha sem tagadta
hogy kedveli a cicát.
Több ötlete volt mint
legtöbb más írónak.
Stílusa úgy siklott
mint a versenycsónak.
Nem hátrált semmitől,
és Párizsban publikált.
Tiltott könyveivel
egyedién kiállt.
Az életet úgy falta
Mint kit a sors fenntart.
Ötször házasodott
Mire végre meghalt.
ha kifejezte magát.
Soha sem tagadta
hogy kedveli a cicát.
Több ötlete volt mint
legtöbb más írónak.
Stílusa úgy siklott
mint a versenycsónak.
Nem hátrált semmitől,
és Párizsban publikált.
Tiltott könyveivel
egyedién kiállt.
Az életet úgy falta
Mint kit a sors fenntart.
Ötször házasodott
Mire végre meghalt.
Poharam, mindig csak félig volt teletöltve,
Soha nem sétáltam szerencsével karöltve.
De még nem adtam föl, bízok és reménykedem,
Meglátom, szerencsésebb lesz-e az életem.
Sokszor a küszöbön álltam... néztem befelé,
Sokszor álltam ott, de nem ülhettem tűz mellé.
Sokszor volt jó ötletem, mibe belefogtam,
Másoknak ez sikerült, én meg belebuktam.
Élet nekem, habzó, foszforeszkáló tenger,
Saját karmám nem hagyja, hogy lehessek ember.
Dobok és fuvolák zenéje fölöttem zeng.
Nekem meg itt lent csak villámlik, és az ég zeng.
Nem sírok, már minek, ez úgy sem segít semmin,
Tovább töröm magam, hogy túllépjek a semmin.
Csak azért is dolgozok egy rossz jóslat ellen,
Bízok, nagyon várom, hogy eltűnjön az ellen.
Gyál, 2005. november 2. – Kustra Ferenc József
Soha nem sétáltam szerencsével karöltve.
De még nem adtam föl, bízok és reménykedem,
Meglátom, szerencsésebb lesz-e az életem.
Sokszor a küszöbön álltam... néztem befelé,
Sokszor álltam ott, de nem ülhettem tűz mellé.
Sokszor volt jó ötletem, mibe belefogtam,
Másoknak ez sikerült, én meg belebuktam.
Élet nekem, habzó, foszforeszkáló tenger,
Saját karmám nem hagyja, hogy lehessek ember.
Dobok és fuvolák zenéje fölöttem zeng.
Nekem meg itt lent csak villámlik, és az ég zeng.
Nem sírok, már minek, ez úgy sem segít semmin,
Tovább töröm magam, hogy túllépjek a semmin.
Csak azért is dolgozok egy rossz jóslat ellen,
Bízok, nagyon várom, hogy eltűnjön az ellen.
Gyál, 2005. november 2. – Kustra Ferenc József
