Zimankós gonosz tél!Elvettél tőlem
mindent mi kedves volt nekem,
dühöngő szeleddel mindent felkavartál,
s pokollá tetted életem.

Zimankós hideg tél!Ne hidd hogy győzhetsz!
Nem fog megtörni semmi sem!
Pusztító erőddel úgy is szembeszállok,
s viharként tombolva elveszem!

Most gúzsba kötve béklyóba zúztál,
rám kötve fagyos láncodat,
lelkemre jégvirágot szórtál,
szótlanra fagyasztva ajkamat!

De maradt a lelkemben szikra!
Mit oltani el nem tudsz soha!
Mely bennem izzik és parázslik,
s letépi fagyos láncodat!

Én izzó parázzsal dobom vissza
ami belőle megmarad,
letörve pusztító erődet
amíg már semmi sem marad!

Egy anyának nincs más a földön,
mi gyermekénél fontosabb talán,
egy anya gyermeke szemében látja
a zöldülő rétet,a nap sugarát.

Egy anya a gyermekben érzi
a tavaszi szellő lágy sóhaját,
miatta él,és miatta vérzik
miatta szárnyal felhőkön át.

Egy anyát nem lehet legyőzni!
Erős,és sok mindent kiáll!
S bár lehet,belülről vérzik,
de erőt is ebből gyűjt talán.

Egy anya mindenre képes!
S ha kell,százszor is kiáll!
Nem engedi hogy porba zúzzák,
és csak azért is vissza vág!

Mikor kis száját formálgatva
először mondja ki:mama,
arcod ujjával megsimítva
az lesz a legnagyobb csoda.

Mikor arcodon végigszántva
apró kis puszit hintve szét,
csöpp kis szájával megérintve
lelkedbe vigaszt szórva szét.

Nem bánod mi volt már tegnap,
új erőt csöpögtet beléd,
csöppnyi lényével azt sugallva
Ne add fel!Mindig van remény!

Mikor már kihunyt a fény is
s utolsó gyertyád csonkig ég,
halvány fényével rávilágít
arcodra,vigaszt szórva szét.

Mikor az utolsó gyertya
halvány fényével rád ragyog,
ezüstös fényét szerte szórva
míg az arcodon könny csorog.

Mikor az utolsó lángjánál
letörlöd hulló könnyedet,
s kihunyó ,utolsó fényénél
felszárítod a könnyedet.

Csak akkor fogod megérezni
nem számíthatsz már senkire,
sötétben nem találsz semmit!
Nem lesz melletted senki sem!

Csak akkor fogod észrevenni
számodra már csak én vagyok!
s az utolsó halvány gyertya fénynél
csak az én kezem foghatod.

Hányszor kell még kibírni mindent,
zokogva minden éjszakán?
Hányszor kell még megbűnhődnöm?
Mért nem hagysz végre élni már?

Hányszor kell még feladni mindent,
temetve minden álmomat?
Hányszor kell még feláldoznom
ami belőlem megmaradt?

Hányszor kell még megbűnhődnöm
gyarló tettedért ostobán?
Hisz nem volt,csak egyetlen bűnöm!
Nem tűrtem el,hogy meggyalázz!