Szeretsz e majd, ha nem süt rám a napfény
s sötét hajamba szürke köd vegyül?
Ha halványul arcom boldog csillogása,
s arcom pírja már sápadt fényben ül?

Szeretsz e majd, ha karom ölelését
kósza simításként érzed majd talán?
Ha gyöngébben ölel mint ahogyan régen
mikor még sziklaként érezted talán?

Szeretsz e majd, ha kezem reszkető lesz,
s remegő ujjakkal simítom hajad?
Hisz én még most is annyira szeretlek
mint mikor először láttam arcodat!

Mint mikor először csókoltam az ajkad
karjaid közt oltva kínzó szomjamat,
számomra most is te vagy az egyetlen!
Nélküled nincs más, csak hűvös alkonyat!

Nem vágyom hidd el ,semmi másra
csak hogy álmaidban melletted legyek,
nem csábít már a tűző nap varázsa
ha karjaid között nyugalmat lelek.

Nem kérek semmit, csak maradj mellettem!
S úgy ahogy én is, őrizd álmomat!
Ne tévesszenek meg illó délibábbal,
hűs árnyékban is érezd jól magad!

Szoríts magadhoz! Hogy érezzem végre:
milyen boldog is vagyok veled,
hisz minden szavad, és minden ölelésed
oly boldoggá tesz, hogy nem is képzeled!

Most csak szeress! Ne gondolj másra!
Csak kettőnkre gondolj e forró éjszakán!
Amíg az ajkam ajkadat érinti,
nem érhet minket semmi baj talán.

Most csak ölelj! Nem kérek többet!
Csak szorosan ölelj karjaiddal át!
Ahogy a napfény a bimbódzó virágot,
amelytől kinyílva ontja illatát.

S most aludj nyugodtan! Majd őrzöm az álmod!
Ahogy a vén hold a csillagok hadát
öleli lágyan, karjaiba zárva,
s rájuk vetíti minden sugarát.

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam

Vállamon minden bús fájdalomnak súlya,
Nem teljesült álmok, szép lányok búcsúja
De míg szemed éget, s az eget látom benne,
Nem találsz mást, ki téged jobban szeretne.

Szeretlek, nem félek, elmondom én százszor
A lábam még remeg, de a szívem bátor
Önsajnálattól az ágyra leülve
Vágytól hogy lássalak, majd megőrülve

Visszatartom én a sóhajomat halkan
Hogy a szívdobbanásodat, mindig meghalljam.
Érezzem illatod, bőröd finomságát,
Hogy megérintse ajkam múzsám édes száját.

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam