- Istenem féltékeny és bosszúálló volt,
és egész a vörös tengerig üldözött.
Alkonyatkor úgy tűnt mintha Egyiptom
és Arábia közt a tenger vérrel lett volna elöntve -
az utolsó akadály mellyel még veszkődtem.
Azután a hold lett cimborám amint
tutajjal utaztam át a szembeli partra.
Egy új szabadság ébredt szívemben
mintha egy haragos isten végre békén hagyott,
és egy új szeretőre engedélyt adott.

(Júda, az oroszlán,visszatért a Nílus földjére,
mert vágyakozott Egyiptom bölcsességére.)

- Lásd a folyót és a földet, mondták neki a tudósok,
az istenek saját magzatukkal termékenyítették meg,
és ha gondolataid szárnyat kapnak és elérnek a napig,
Rá, kit az egek istenének hívunk,
dicsőségét részedre is leleplezi,
Ő, a hatalmas uralkodó ki a keleten kell,
és ki a Szahara mögött esténként búcsúzik el.

Memphiszben Júda álmélkodott amint meglátta
a palotákat és templomokat. Hatalmas oszlopokon
melyeken kőbe vésve, és a falakra festve,
Egyiptom gyönyöre ragyogott tágas, színezett vakolaton.
Itt a hieroglifikusok írásai régi titkokról beszéltek.
A halottak birtoka megtestesült Júda benső szeme előtt.
A lélek ítélete és a szív lemérése dramatikus
pontossággal voltak leírva és ábrázolva.

És mikor besötétedett, és Júda felnézett
a ragyogó éjszakai égre, a csillagokat úgy látta
mint mérföld köveket, melyek tisztán szétszóródva
kibetűzték a tér és idő birtokait -
végtelenséggel és örökkévalósággal -
mely megtagadott minden kétséget.
(Júda, az oroszlán, visszatért a tudás ős bölcsőjébe,
hol napról napra, évről évre, vágyakozásait kielégítette.)

De Júda halála után Egyiptomnak is eljött bukása.
Év-ezredes fény-korában értékelve volt
mint egy kehely drága, érett szeszes ital.
De a tanítások megmaradtak papiruszon és kövön,
és a szfinx mely a piramisokat őrzi
nem hagy békén bennünket:
- Keresd a titkokat, és ássál mélyebben -
csak azt kutasd melynek arcát még le nem fátyoloztad.

Ázsia szívében
volt az ősi hazám,
az a öreg és szent föld
hova lelkem hazaszán.

Tibetet gyilkolták.
Ázsia szíve vérzet.
A nép ezrivel pusztult
És a világ csak nézett.

Tibet már csak szívemben,
és szívemben nincs hiúság,
de Tibet fel fog támadni
ha tüzét újra meggyújtják.

Lényege majd megmarad
És tana még fog terjedni,
mely éhes lelkek eledele,
És hű vágyait jellemzi.

Szép a magyar a költő ajkán,
és szívemben van a szépsége,

de a szép szónak minden
nyelven egyenlő az értéke.

Ki bejárta a világot,
az egy kissé messzebb látott,

és minden népnek embere,
mert a földnek nincsen pereme.

De kétségtelenűl szép a magyar,
főképpen ha szívből szaval.

Szenvedéllyel nézlek,
Jegyed van a szívembe,
De más vonalakon bliccelsz.
Azokon biztos sok a megálló.

Hagyom az agyalást,
Büszke vagyok magamra.
Józan vagyok, de semmi érv.
Várom a nyáltengert.

Bugyog a vér ajkaidban,
Mindenféle vérsejttel tele.
Szerencsés egy banda.
Kérlek, ne használd.

Szívemet hányom eléd.
Nincs nálam, külső zsebben se.
Talán Otthon hagytam, de
Elmúltam már tizennyolc.

Az áldott pillanatokból, fellélegzésekből
Nem maradt semmi.
Ez az emlegetésednek ára, két hányás
Közt újra elveszni.
Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.

Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.
Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.
Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.


Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,
Feküdnék itt dalolva veled.
Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,
Talán nem is nézném a kebled.
Szemem is megered, ömlik az életadó eső.

Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.
Mind egy szálig elpusztul.
A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,
Miképp az ég elhalkul.
Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.

Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.