Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Az utolsó emlék...

Az utolsó emlék, libbenő kabát,
az eltűnt bársonycsók ajkamon
ízlelt mámor, parázslik, hagyom,
míg lelked selymét kibontanád.

Kibontanád, ahogy szemem árnyait,
borítaná halkan suttogó szíved,
félve dobbanó, vérzik, engedem,
míg semmibe zuhannak álmaim.

Mikor ölellek

Egyszerű mozdulat.
Mintha valaki
megérintene.
Nem a testen.
Belül.

Gondolat volt,
aztán vágy.
Szívben ébredt,
fénylőn-suhanó, lágy.

Ölelnélek örökké.
Nem erősen,
csak úgy -
megengedve.

Mint ahogy
a fény átsétál
egy csendes szobán,
meg-megakadva kopott falán.

Hold-udvar fénylik
Sápadt csillagok között-
Telt Hold-mágia.
Néma a táj alszik már,
Kong az óra napot zár.

Holdsugárban árny,
Nesztelen egy kuvik száll-
Varázslatos csend.
Szívben a vágy mocorog,
Csak a magány gomolyog.

Mosolygós a Hold,
Napnak szeme ragyog rá-
Kerekded élmény.
Fényét hinti szerteszét,
Misztérium szellemét.

Mint egy kar úgy óv a hegy.
Lent a táj sík, ám pár domb is van.
Hun, tót, dák, szláv nép él itt.
Dús a rét, és friss a víz.
Szép a völgy, és jó az íz.

Most itt nincs bús sors,
Old fel a bűnt, bajt mi bánt...
Nem lesz gát a múlt.

Áldd; mily szép e föld.
Hol jó szív, s tett van ott mind hont lel.
Nem kell a csel sem a per.
Itt mind csak nyer, nincs ki veszt.
Telt a kert, hol kéz nem rest.

Bár több nyelv szól itt,
De egy a sors mi ránk vár.
Nem hat ár e föld...

Ma már más szél fúj;
Ép ész kell, hisz kincs a társ-
Új tényt ír a kor.
Lásd a jelt, mert int a menny,
Vészt hoz a harc, s dúl a szenny.

Ne árts, és jót vess!
Egy az Úr és nem hagy el-
Út, s bölcs szer-e-tett!