Az ember is olyan, mint a hangszer,
mely elszakadt húrral nem zenél,
csak nyiszorog, minthogyha sírna,
s keserű könnyét rejtené.

Hiába húzzák a legszebbik nótát,
nem hallja már a dallamát,
csak a szívéből feltörő sóhaj
hallatja zúgó moraját.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
legszebben annak beszél,
kiért a szíve oly mélyen dobban,
hogy neki adná tán mindenét.

Minden szavában úgy cseng a dallam,
hogy feltörő hangja égbe kiált,
olyan szépen és oly tisztán csendül,
mint a legszebben szóló gitár.

Az ember is olyan, mint a hangszer,
amely csak akkor zenél
szépen, ha törődnek véle,
s bársonyos tokban védenék.

Szívében ott él minden dallam,
de ha nem értik énekét,
mint a gitárhúr, elpattanhat,
s könnyekbe fojtja énekét.

Ha öreg leszek, és dús hajamba
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.

Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.

Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.

Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.

Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.

Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.

Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,
hogy ne tépje széjjel semmi sem,
mesélek majd egy csodás világról,
ahol még jók az emberek.

Ahol ugyan úgy szeret bárki,
nincsen harag, se gyűlölet,
csak szeretet, amely oly forró, hogy
lángra gyújtja a szíveket.

Ne félj szívem. Én itt leszek véled.
Hajtsd a vállamra kis fejed.
Olyan jó, mikor aranyló fürtöd
csiklandozza a bőrömet.

Olyankor szinte nem fáj semmi.
Elfelejtem a gondokat,
mikor ujjammal megsimítom
lágyan leomló copfodat.

Magam előtt már szinte látom
a boldog mosolyt az arcodon,
amikor némán átölellek,
és a nevedet suttogom.

Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.
Én majd mindentől védelek.
Foggal-, körömmel küzdök érted,
nem űz el tőled semmi sem.

Tudod, hogy te vagy minden kincsem,
s hidd el: annyira féltelek!
Amíg a szívem egyet is dobban,
minden erőmmel védelek!

Nem tudnék különbséget tenni
soha a gyermekek között,
hiszen a testemből jöttek,
keserves fájdalmak között.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen a szívem úgy remeg,
mindegyikért, mert nem lehet itt,
s nem mutatom, de szenvedek.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen nélkülük oly üres
minden, akár a polcon álló
áttetsző kristályüvegek,


melyeknek fénye oly vakító,
és mégis olyan hideg,
mint a jég, amelytől fázol,
s vörösre marja a kezed.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen egyformán szenvedek
Mindegyikért, hisz annyira fáj,
amikor nem segíthetek.


Nem tudnék különbséget tenni,
s szívemben olyan heves
a fájdalom, amelyet érzek,
úgy érzem: széjjelreped.


Nem tudnék, s nem is szeretnék.
Szívem csak értük dobog,
s nem kérek mást, csak hogy lássam,
hogy végre ők is boldogok.

Nekem minden, s neked tán semmi
az, amit adhatok neked,
talán apróság, s te nem érzed
mennyire fontos énnekem.

Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,
mely az ajkadon ott pereg,
nem oltja szomjad, alig érzed,
bár nyelved hegyével ízleled.


Talán jólesik néhány percig,
de neked oly kevés lehet,
pedig tán az utolsó csepp volt,
mit magamtól vettem el neked.


Nem maradt másom, csak a szívem,
mely teérted dobog szüntelen,
s minden apró kis lüktetése
miattad tombol. Higgy nekem.


Nincs semmi másom, s te nem érzed
mennyire kedves vagy nekem,
hisz az a tűz, mit irántad érzek,
olyan lángoló, s végtelen.


Ne hagyj magamra. Bár kevés most
az, amit adhatok neked,
de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,
többé tán senki sem szeret.