E két szó mit jelent?
Csupán multat s jelent.
Mi a különbség, érted?
Ha magyar vagy, megérzed.

Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,
Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.
Ifjúság emléke, kis falum harangja
Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,
Mikor képzeletben odahaza járok,
S hullanak, hullanak az akácvirágok.

Itthon vagyok én e távoli világban,
Napégett vidéken, hol hazát találtam.
Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,
A nap sugarával tenger habja játszik.
Ez az itthon, ahol családot neveltem,
Egy élet emléke ide köt már engem.

Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,
Otthon már csak néha álmaimban járok.
Itthon vagyok én e napsütötte tájon,
Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.
Koptatja az idő, felejtés és közöny.,
Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm
Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,
Kettős életemben irányadó voltál.

"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását."
Mikes Kelemenként írok, egyre írok,
Szép magyar szavakkal telnek a papírok,
De én nem levélben öntöm a szívem ki,
Verset írok, pedig nem olvassa senki.
Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,
Néha előveszem s könnyem hullik rája.

Miért hiszed hogy egyetlen szóra
feledni tudom mit tettél velem?
Miért hiszed hogy néhány kedves szóval
rabul ejtheted meggyötört szívem?

Miért hiszed hogy nem süt rám a napfény
ha nem áramlik rám arcod mosolya?
Miért hiszed hogy nem jöhet már senki,
s csak te tudod oltani forró szomjamat?

Miért hiszed hogy te vagy csak a földön
az egyetlen akit szeretni lehet?
Miért hiszed hogy megbocsájtok mindent
ha felszárítod hulló könnyemet?

Miért hiszed hogy nem tudlak feledni,
s hogy megbocsájtom minden bűnödet?
Miért hiszed hogy néhány ölelésért
el tudnám viselni minden gőgödet?

Mért nem hiszed hogy nem várok rád többé,
s nem jelentesz már semmit sem nekem?
Mért nem hiszed hogy végleg elvesztettél?
Nem akarlak már többé látni sem!

Ujra elmúlt egy születésnap,
Búcsút mondtam egy újabb évnek.
Hirtelen megüt a valóság...
Lassan elmúlik már az élet?

Uram, szeretnék még pár évet,
Erőt, hogy hordozzam a terhem.
Még nem végeztem el a dolgom,
Nem vált valóra minden tervem.

Ahogy futva szálltak az évek,
Az élet útja nem ment könnyen.
Még nem mondtam ki minden jó szót,
Még nem sirtam el minden könnyem.

Uram, még egy kis időt kérnék,
Pótolni minden mulasztásom.
Szeretni azt is aki bántott,
Panaszszónak tartani vállam.

Jó lenne még napfényben járni,
A mosolyt mosollyal fizetni.
Oszinte visszhangra találni,
S végre aratni, nem csak vetni.

Uram, mikor elmúlik minden,
És visszanézve rájövök csendben,
Hogy délibáb volt bánat és öröm,
A szívárványhídon hozzád érve
Csak annyit mondok majd: köszönöm.

A vihar után elcsitult minden,
még a zúgó szél is eltűnt hirtelen,
nem hallok semmit, de szememmel látom
amit szerte tépve itt hagyott nekem.

A vihar után megpróbálok mindent
mit még romjaiból lehet, menteni,
sok minden elveszett, szívemben érzem,
sohasem tudom elfelejteni.

A vihar után más lettem én is,
bár lelkem megcsitult ,most is megremeg,
széttépett álmok, és megtört remények,
melyet eltemetni vágyom szüntelen.

A vihar után megtisztult erővel,
de romokból kell mindent újrakezdenem,
talán sikerül, vagy elveszek végleg,
de csak azért is , mindent megteszek !

.

Ne küzdj olyanért ki nem küzdene érted,
ne mutasd előtte mit jelent neked,
ne tárd ki előtte szíved minden búját,
hiába tennéd, úgysem érti meg.

Ne küzdj olyanért ki nem szeret téged
hiába adnád néki mindened,
ha önmagadért nem tudott szeretni,
bármit tennél is,akkor sem szeret.

Ne küzdj olyanért ki nem tisztel téged,
hisz másnak talán te vagy mindene!
Miért akarnál sorba állni nála
amikor másnál első is lehetsz?