Testben távol vagy kedvesem,
De lelkem érzi lelkedet,
Így a távolság eltűnik,
Bár testem, hiányolja testedet.
Ölelnélek, csókolnálak,
S boldogan simogatnálak.
Ám, erre még várnom kell,
Így az idő nehezen telik el!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Várom, hogy eljöjj,
Várom, hogy átölelj!
Várom, hogy szemeid,
Tüzében égjek el!
Várom, hogy lelkem,
Lelkedben csodára lel!
Várom, hogy szívem,
Karjaidban boldogságra lel!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

Látom arcodat előttem lebegni,
Mégsem tudom megérinteni.
Fájdalomtól rezdül testem,
S könny árasztja el a szemem.
Minden gondolatom nálad jár,
Vágyakozva gondolok rád!
Vágyam elkíséri testem, amíg él,
Szerelmem elkíséri lelked örökké!
Nagyon hiányzol nekem!
Nagyon hiányzol kedvesem!

PÜNKÖSD
Írta: Poór Edit ? Nagy Károly

Ébredj ember, nyisd ki szíved!
A leáradó fényével,
Most Szentlélek tisztít téged!

Imádkozzál kegyelemért,
A földön élő lelkekért,
Bűneink bocsánatáért!

A fénnyel kísért égi tűz,
Feltisztít, perzsel, bűnt elűz,
Így fogad minket Istenünk!

Lebegő, vad álmok
vívódnak tépődve,
nyilvános hirdetők
ajzódnak vergődve.

Bájtok forgatagán
virtuális égben,
a kékhalál kiált
mennydörgő kétségben!

Önkéntes rabszolgák
tobzódnak feszengve,
örökbefogadót
kutatnak esengve.

Lázábrándok várnak
kéjre, szeretésre,
tébolyult pszichével
az újrakezdésre.

Téves illúziók
más dimenzióban,
s a maroknyi vétlen,
emésztő hálóban.

Szintetikus szívek,
lélektöredelmek,
külsőségek, álcák,
lefagyott érzelmek.

Mélyre zúdult morál
a végletek pontján,
s hamis fergeteg száll
a vágy horizontján.

2016.

Minden reggeli ébredéssel,
Új élet kezdődik el.
Szívedet és lelkedet,
Reményteli várakozás tölti el.
Talán ma láthatom,
Szerelmemmel, találkozhatom.
Így telik el nap ? nap után,
Múlnak az évek egymás után.
Csak vársz és vársz,
Holnap talán rá találsz.
Eljön a szerencsés pillanat,
Őt, végre megláthatod,
Leírhatatlan boldogságod.
Előtted áll, s te csak csodálod,
Keresed a szavakat, de nem találod.
Mondanád mennyire szereted,
De most még nem teheted.
Földöntúli érzés járja át lelked,
Fáj, meg nem ölelheted.
Az idő meg nem áll,
Találkozásotok pillanata lejár.
A búcsúzás nehéz,
Hiszen újra csak remélsz.
S még nem tudhatod,
Majd újra, Őt mikor láthatod.
Szemének fényét,
Szívedben örökre megőrzöd.
Szavainak dallamát,
Míg élsz, lelkedben őrzöd.
Szeretnél vele boldog lenni,
Szeretnéd őt boldoggá tenni.
De várnod kell rá,
Amíg lelke, ezt megérzi.
Nem tehetsz mást,
Csak reményteli várakozást.
Talán majd egyszer,
Ő kezdeményezi a találkozást!

Tegnap éjjel felébredtem
nem tudom miért,
hisz nem volt zaj,
és átkarolt a mélabús sötét.
Mégis elhagyott az álmok utáni vágy,
mintha nem lett volna otthonom az ágy.
Te ott aludtál csendesen,nem sejtve,hogy elcsenem
tested melegét.
Kintről beszűrődött a lámpa fénye,
s mintha lenne véleménye
árnyat hozott arcodra.
Miközben néztelek,útra kélt a képzelet
és pezsgő sóvárgásnak
adott lepkeszárnyat.
Megemeltem hát kezem
tétován,sejtelmesen...
és mellkasodra téve ébredést remélve
simítottam bőrödet.
Biztatásod volt egy sóhaj,
s hogy velem tartasz közlöd egy csókkal.
Már éberen egymást felfedezve
összefonódva,mindent elfeledve
átadjuk magunkat a varázsnak.
Szívünk vad dobogása törte át a gátat.
Megszüntetve azt,hogy te és én,
mert eggyé váltunk a bujaság
háborgó tengerén.
(2017.03.04.)