Egyszerűen fogalmazva két realitást ismerek:
Egy belsőt és egy külsőt, vagy ha tetszik,
Egy szubjektív és objektív világot.
Akár milyen határtalannak is tűnik a világ
végtelen távlataival, minden emberi koponyában
potenciálisan van egy világegyetem.
Fejemben nincs helye se “id”-nek se “ego”-nak
melyek vad spekuláció alapján fogantak,
mert minden alkalommal mikor van egy ötletem
egy ősrobbanás vagy egy szupernóva
lángra lobban a koponyámban.

Ezért, Sigmund bácsi, te ravasz vén róka,
Tudatom veled hogy nem vagyok rabja
a szenvedélyemnek, és nincs semmi vágyam
visszakúszni anyám méhébe.
Még kevésbé akarom apámat meggyilkolni
hogy anyámmal hálhassak.
Inkább, magamon túl nyúlok, hol igazi lényem
olyan mint egy mozdulatlan inga,
vagy egy függőón mely világosan kimutatja
a különbséget a vízszintes és a merőleges között
és emígy állok.

Bármi történik, szemem és fülem nyitva van,
és ha nem is vagyok hatvan évnél több,
magamban hordom vezércsillagomat,
de te, kedves Zigi, az ingatagokat és őrülteket
használod mércédé. Valaha is gondoltál arra
azokat tanulmányozni kik próbálják
az emberi szférát túlhaladni, vagy talán
úgy gondoltad hogy szárnyra kapnak,
és ezért elérhetetlenek részedre?

Míg te, vén szélhámos, turkálsz poros és nedves
tárgyak között egy nedves pincében,
én a házam tetején ülök és engedem magamat
elragadtatni az éjszakai csillagok által,
és vízióim vannak Buddhák és ős bölcsekről kiknek
ajkain csüngök amint egymással beszélgetnek.
Amint álmodozom, a Himalája csúcsaira kerekedek
és bennsőséges ismeretet szerzek a tiszta fehér fényről.
Te viszont le akarsz engemet rántani valamiféle
ősiszapba, melyre csak úgy tudok válaszolni hogy: Pfuj!

a mulandóság padlóján táncolunk,
még akkor is ha a csontvázat említjük
(a halál üregszemű jelképe),
amely idővel szintén földé válik

még a halál is elvérzik,
és mának virágai a holnap
gyomnövényei lesznek
a jelen egy nád szál
mely a holnap szelében inog

az évszakok
megkeverik napjainkat
mint várakozó
nyugtalan kérdések

öregedésünk során rájövünk,
hogy a lebegő őszi levelek
a szélben valóban egy új
menyasszonyi táncot gyakorolnak

Homlokomon csattan két kezem,
Nem értem, hogy mi történt velem.
Fáradt vágyódás ül nyögve rajtam.
Isten tudja, mit akartam.

Szerettem volna tiszta életet élni.
Kínzó vágyaktól soha sem félni.
Mit értem el vajon a vágyódással?
Összevesztem egy kedves, jó baráttal.

Nehéz erről őszintén írni.
Legjobb lenne elbújva sírni.
De most vajon mi lesz erősebb?
Férfi büszkeség nem ejt könnyet.

Befelé sírok, ez egy átok!
Elvesztettem egy barátot.
Nem tudom, hogy hol hibáztam.
Magányra cseréltem büszke vágyam.

Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Távoli horizont pára lepte képét,
arcod napsugár színezte látványa fedi.
A nap neked kölcsönözte fényét,
szép ívű homlokod búzakoszorú fedi.

Nem kell nékem ennél szebb,
szinte túlvilági látvány.
Szemed az égnél is kékebb,
bőröd fehér, mint a márvány.

Mit nekem a horizont zárta,
távoli ,felsejlő világ képe.
Hisz szemem a legszebbet látja,
mit keretbe vont a nap fénye.