Idő 
Értékelés 
Értékelés Versben és haikuban
Havazik, én meg állok, várok… nem a napfényben…
Csak várva és állva, ázok, sűrű hóesésben,
És már a bajuszomat is befehéríttette,
Hideg meg... szám szélét lilásra elkékítette!
Bízok, hogy reggelre a sok-sok jégvirág is kivirágzik,
Lesznek angyalok is… kántor jókedvű lesz és orgonázik…
*
Süvöltve száll a
Tél szele, árkokon át!
Árokparti szél.
*
Szép a fagyos kép,
Összekuszált hópelyhek…
Vízszintesen száll.
*
Hóesés! Szakad!
Kavarodás, fagyos kép!
Úgy dühöng a tél.
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hűlő testem,
Nagyon erőszakos, csak elállja, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Úgy szakad a hó,
Dombra megyünk szánkózni…
Hóba süllyedünk!
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hideg testem,
És az erőszakos, nem engedi, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Ha már hó esik,
Dombon fogunk csúszkálni…
Hóba süllyedünk!
*
Hegyek, fák, lombok, utak és bokros völgyek,
Mind fehérek, hópelyhek befedik őket.
Szállnak, a hópelyhek, repülnek ott fent, a széllel,
Az meg fújja őket mindenfelé, szanaszéjjel.
A hideg uralkodik hófúvással, szanaszét…
Már úgy várom a hófúvás végének kezdetét…
Vajon megérem én a vég kezdetét,
Vagy csak élem soká, a kezdet végét?
*
Gyönyörű, kék ég!
Havas, tejfehér minden.
Gyönyörködtető.
*
Felhőpaplan alól, ha majd kitakarják az égboltot,
Bízok benne, hogy látok én még szép eget… sok csillagot.
Vecsés, 2015. január 01. - Kustra Ferenc József
Havazik, én meg állok, várok… nem a napfényben…
Csak várva és állva, ázok, sűrű hóesésben,
És már a bajuszomat is befehéríttette,
Hideg meg... szám szélét lilásra elkékítette!
Bízok, hogy reggelre a sok-sok jégvirág is kivirágzik,
Lesznek angyalok is… kántor jókedvű lesz és orgonázik…
*
Süvöltve száll a
Tél szele, árkokon át!
Árokparti szél.
*
Szép a fagyos kép,
Összekuszált hópelyhek…
Vízszintesen száll.
*
Hóesés! Szakad!
Kavarodás, fagyos kép!
Úgy dühöng a tél.
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hűlő testem,
Nagyon erőszakos, csak elállja, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Úgy szakad a hó,
Dombra megyünk szánkózni…
Hóba süllyedünk!
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hideg testem,
És az erőszakos, nem engedi, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Ha már hó esik,
Dombon fogunk csúszkálni…
Hóba süllyedünk!
*
Hegyek, fák, lombok, utak és bokros völgyek,
Mind fehérek, hópelyhek befedik őket.
Szállnak, a hópelyhek, repülnek ott fent, a széllel,
Az meg fújja őket mindenfelé, szanaszéjjel.
A hideg uralkodik hófúvással, szanaszét…
Már úgy várom a hófúvás végének kezdetét…
Vajon megérem én a vég kezdetét,
Vagy csak élem soká, a kezdet végét?
*
Gyönyörű, kék ég!
Havas, tejfehér minden.
Gyönyörködtető.
*
Felhőpaplan alól, ha majd kitakarják az égboltot,
Bízok benne, hogy látok én még szép eget… sok csillagot.
Vecsés, 2015. január 01. - Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia
(6 sorosban)
A közmondás is jelentős az egyéni és közidentitás képzésében,
Ugyanis, erre is szükség van az útkeresés, haladás szükségében.
A közmondás közösséget formáló, sőt teljes nyelvi kifejezésében
Ugyan azt
A tudást, ismeretanyagot adja tovább, őrzi nyelvet egészében.
Emberi evolúció, a tudat, a psziché jelensége lényegében.
***
Több ezer éves, írott szövegekben is vannak közmondások,
Amiket szinte mi is jól ismerünk és nem ellentmondások.
Görög és a római kultúrákban is volt már olyan megfigyelés, mint manapság
És az akkor szerzők is tudták, hogy ezeket megörökíteni egy nagy mulatság.
Vannak ó-régi közmondások, amiket még mi is megértünk
És vannak olyanok, amiket alig, már más lett az életünk.
Van csoport, amiben emberi tulajdonság vagy jelenség, mit leírtak
És ez bizonyítása, hogy az emberi lelkek régóta azonosak.
Másik csoport, ami tevékenységhez, foglalkozáshoz kapcsolódó,
Sőt, életmódhoz is, de ma már ezeket értékelni: múltba látó...
(3 soros-zárttükrös)
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá,
Mert az üzenetük a mai léten, már nem tehető kompatibilissá...
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá.
*
(Bokorrímes)
A pozitív pszichológiát követők, sok közmondást elutasítanak,
Mert ők nem értik: azzal, hogy az hátrányos voltú, így vitát nyitnak a múltnak.
Ők az új hullámosok, akik rossz értelmezői a réginek, a múltnak...
*
(Senrjú)
Micsoda nagy dőreség,
Összevetni évezredeket.
Kultúra őrző.
*
(Septolet)
Kritikai észrevételek,
Érkezettek,
Múltkor készletek...
Közösséghez tartozás,
Összetartozás.
Nyelvi-kulturális identitásunk
Teszi érthetővé, amit mondunk.
*
(Senrjon csokor)
Közösséghez tartozás
Élménye, nagy biztonságot ad.
Szorongást csökkent.
A biztonság szükséges,
Öntudatlanul ragaszkodunk.
Érzelmi kötés.
Közmondás üzenete...
Elvetés, elfogadás morál.
Ragaszkodásunk.
*
(3 soros-zárttükrös)
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk,
Ami fontos, mert kifejezi egész pontosan, hogy mely -saját- közösséghez tartozunk...
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk.
Vecsés, 2021. július 12. – Kustra Ferenc József -íródott: 6 sorosban és alloiostrofikus versformában.
(6 sorosban)
A közmondás is jelentős az egyéni és közidentitás képzésében,
Ugyanis, erre is szükség van az útkeresés, haladás szükségében.
A közmondás közösséget formáló, sőt teljes nyelvi kifejezésében
Ugyan azt
A tudást, ismeretanyagot adja tovább, őrzi nyelvet egészében.
Emberi evolúció, a tudat, a psziché jelensége lényegében.
***
Több ezer éves, írott szövegekben is vannak közmondások,
Amiket szinte mi is jól ismerünk és nem ellentmondások.
Görög és a római kultúrákban is volt már olyan megfigyelés, mint manapság
És az akkor szerzők is tudták, hogy ezeket megörökíteni egy nagy mulatság.
Vannak ó-régi közmondások, amiket még mi is megértünk
És vannak olyanok, amiket alig, már más lett az életünk.
Van csoport, amiben emberi tulajdonság vagy jelenség, mit leírtak
És ez bizonyítása, hogy az emberi lelkek régóta azonosak.
Másik csoport, ami tevékenységhez, foglalkozáshoz kapcsolódó,
Sőt, életmódhoz is, de ma már ezeket értékelni: múltba látó...
(3 soros-zárttükrös)
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá,
Mert az üzenetük a mai léten, már nem tehető kompatibilissá...
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá.
*
(Bokorrímes)
A pozitív pszichológiát követők, sok közmondást elutasítanak,
Mert ők nem értik: azzal, hogy az hátrányos voltú, így vitát nyitnak a múltnak.
Ők az új hullámosok, akik rossz értelmezői a réginek, a múltnak...
*
(Senrjú)
Micsoda nagy dőreség,
Összevetni évezredeket.
Kultúra őrző.
*
(Septolet)
Kritikai észrevételek,
Érkezettek,
Múltkor készletek...
Közösséghez tartozás,
Összetartozás.
Nyelvi-kulturális identitásunk
Teszi érthetővé, amit mondunk.
*
(Senrjon csokor)
Közösséghez tartozás
Élménye, nagy biztonságot ad.
Szorongást csökkent.
A biztonság szükséges,
Öntudatlanul ragaszkodunk.
Érzelmi kötés.
Közmondás üzenete...
Elvetés, elfogadás morál.
Ragaszkodásunk.
*
(3 soros-zárttükrös)
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk,
Ami fontos, mert kifejezi egész pontosan, hogy mely -saját- közösséghez tartozunk...
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk.
Vecsés, 2021. július 12. – Kustra Ferenc József -íródott: 6 sorosban és alloiostrofikus versformában.
Voltunk már máskor is felderítésen erdőben, eltévedt, kóbor árnyakkal,
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*
Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…
Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…
Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.
A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.
Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...
Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.
Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.
A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.
Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.
A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.
Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*
Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…
Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…
Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.
A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.
Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...
Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.
Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.
A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.
Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.
A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.
Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József
1943. január 12. –e 9 órakor… TÁMADÁS!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Egy kicsit több
Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,
több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.
Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,
hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.
Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,
s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.
Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,
S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.
Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,
Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.
Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,
s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.
Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,
több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.
Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,
hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.
Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,
s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.
Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,
S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.
Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,
Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.
Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,
s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.
