Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,
s csak a fényképed nézhetem,
nekem elég, ha látom az arcod,
vagy magam elé képzelem..

Szeretlek úgy is, ha nem láthatlak,
és csak egy pár sort írsz nekem,
hiszen hozzám szól! Nekem írod,
s szinte gyógyír a lelkemen.

Szeretlek úgy is, ha hűvös éjjel
álmomban vagy csak itt velem,
s mikor álmomban megsimítasz,
szinte érzem a két kezed.

Szeretlek úgy is, ha száz határ van
köztünk és utat nem lelek,
amely tehozzád elvezetne,
bár fáj, hogy nem vagy itt velem.

Szeretlek úgy is, ha nem tudsz adni
semmit, csak maradj meg nekem,
csillogó fényként életemben,
hiszen te vagy a mindenem!

Nem vársz rám többé a meleg szobában,
reszketek. Szinte megfagyok,
pedig a tűz vöröslő lángja
a kandallóban most úgy lobog.


A rádobott tölgyfa tűznyalábja
hosszú lángnyelvet öltöget,
de a melegét mégsem érzem,
nélküled minden oly hideg.

Meleg paplanba burkolózom,
s ahogy a csöndet hallgatom,
a hirtelen hangzó faroppanásra
összerezzenek, bár tudom.

Magam előtt már hiába látlak,
nem jössz vissza, és jól tudom,
nélküled puszta, hideg tél lesz
örökké már az otthonom.

Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,
de bennem most is úgy sajog
minden szó, mely a lelkembe égett,
szinte úgy érzem, meghalok.

Lehunyt szemekkel, tépelődve
magamban némán mormolom,
a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,
de mégis: ugyan oly halott.

Nem az az igazi költő,
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.

Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.

Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.

Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.

Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.

Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.

Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.

S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!

Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,
hogy ne tépje széjjel semmi sem,
mesélek majd egy csodás világról,
ahol még jók az emberek.

Ahol ugyan úgy szeret bárki,
nincsen harag, se gyűlölet,
csak szeretet, amely oly forró, hogy
lángra gyújtja a szíveket.

Ne félj szívem. Én itt leszek véled.
Hajtsd a vállamra kis fejed.
Olyan jó, mikor aranyló fürtöd
csiklandozza a bőrömet.

Olyankor szinte nem fáj semmi.
Elfelejtem a gondokat,
mikor ujjammal megsimítom
lágyan leomló copfodat.

Magam előtt már szinte látom
a boldog mosolyt az arcodon,
amikor némán átölellek,
és a nevedet suttogom.

Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.
Én majd mindentől védelek.
Foggal-, körömmel küzdök érted,
nem űz el tőled semmi sem.

Tudod, hogy te vagy minden kincsem,
s hidd el: annyira féltelek!
Amíg a szívem egyet is dobban,
minden erőmmel védelek!