Olyan mély csönd van
Ma éjjel a tizedik napon.
Még a fülem sem súg
Nagyon.
Lent a folyó vize csendesen zúg.
Alig hallom
Ahogy a kövekhez csapódik
A sekély parton.
Szinte mozdulatlan
A hónak meglehetősen
Langyos téli levegő,
És a szétszakadt felhők között
Álmokkal takaródznak a csillagok.
Olvad a fagyos paplan
És holnapra bizonyára
Jócskán megcsappan.
Hangtalan oson az idő
Megnyúlt árnyéka
És a sötétben megveti ágyát
A fogyadozó hold.
Takaródzik mint a csillagok.

Ma egyedül vagyok.

A falon csüngő
Ásítozó lámpa
Lágy fénye vissza verődik
A zsugorodó fehér kristályokról,
És a csönd egyre csak hízik.

Haszontalan volt a napi hólapátolás.
Bár az időt is
Valamelyest tovább dobáltam.
Az is egyre csak olvad.
Apad mint a hó.
Elszivárog lassan.
Beleivódik a múltba.

Divatcikk lett egy időben
Kacér mosoly
A hölgy szemében
Aki látta
Irigy tekintettel szaporázta
Lépteit
Hogy birtokolhassa kegyeit

Lila posztóban üldögélve
Ráérősen
Erdőszéli fa tövében
Kecses kezében gólyahírrel
Ragyogóbb mint
Bármely ékszer
Könnyed eleganciával
Pózolva
Vágyva
Hogy a vászon vissza adja
Töredékét a virágzó tavasznak
Szinte hallani
Ahogy a pacsitrák dalolnak
Míg a színek
Összeolvadnak
A fényben
A világ varázstükrében
Egy cseppnyi inpresszió

Színei java replikálva
Mert se Pál
Se más nem állhatta
Hogy a dáma vidámsága
Szeliden csüngjön egymagába

Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya,
Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna.

Nem halálért megyek a temetőbe,
Őseim csöndjét, ott kapom örökbe…
Láng libben, az esteledésben,
Segít az emlékképfestésben…
Elegáns görcsök szorítanak a szívben,
Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben?

Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok.
A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok…
Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok…

Nagyon átélem a temető halotti csendjét,
A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését…
Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét…

Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél
És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél?
Közben a szél regél, de nem értem mit mesél…

Előjönnek az elfeledett érintések,
Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek!
Gondolkozok, hogy is volt minden, régen,
Meg azon is, hogy milyen lesz a végen…

Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza,
Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja.
Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója…
Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala…

Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom,
Nekem még van hátra, életemet megvalósítom.
Egyszer összehoz minket megint... a halál…
De nem most... Gondolom erre azért vártál…

Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek.
De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek.

Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad,
Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad…
De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad…

Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József

Kecsesen repülő pillangó
Hártya-szárnyán
Ragyogó fény
Színeivel hivalkodó
Királykisasszony
Mesebeli ábránd A szépség...
Már elfelejtődött
Átváltozások között
Honnan jött.

Vagy a lepke
Mondóka hívja kedvesen
Szállj a tenyerembe
De ki az
Ki rút hernyót dédelgetne .

Mennyi rejtély
Természeti csoda
Változik szüntelen
Minden Rész és Forma .

Hamis illúziók skáláján
Bűvészetek sokasága
Csúcsra ért mára
Az ember csalárdsága!

Szeszélyektől változó
Minden Rész és Forma
Mennyi mesteri csoda
Dühöngve tombol
Globálisan naponta.

Az Őszinte nyíltság ténye
Amig nem zsugorodott
Mikroszkópikussá...!
Addig Távol volt
A Mű-Vész!

Reggelente az első értelem
Köszönt alázatos tisztelettel
S amíg újra behunyom szemem
Egész nap velem leszel.

Magamban őrzöm minden lépted
Szinte érzem szívverésed
És lelked itt van
Hittel- bennem
Eggyé lett a szeretetben.

Összetart a szellem
A szív mágikus ereje
Együtt vagyunk Egész
És nemcsak reggelente.