Téged keresve útján, harcán,
Milyen bátor, erős szivem volt,
Milyen muzsikás, milyen harsány.

Milyen beteg most, milyen vásott:
Dobbanását nem tartja más, csak
Te nagy, szerelmes akarásod.

Ha még egyszer vadul fölzengne,
Himnusza a kíné s a kéjé,
Himnusza a himnuszod lenne.

Himnusz, hogy mégis rád találtam,
Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,
De élve és nem a halálban.

S mindent megér, ha csak egy óra
Dalolta el dalát melletted
S nem nyílhat a szám átok-szóra.

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhitatos, bús szerelemmel:

Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S sziveink az órákat éljék.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

1

Nedves ködökbe gerjed
a csendes éjszaka,
s átlengi már a kertet
a hold sugárzata.

Szélcsendes a nagy éjjel,
nem mozdul a levél,
s a csend szelíd beszéddel
a múltakról regél.

Ma újólag szeretlek,
ma újra búsulok.
Eszembe jár szerelmed,
az édes búcsucsók.

S a néma messzeséget
vadul átszárnyalom.
Egy lázas álom éget,
s kitárom a karom.

2

Küzdtem sokáig ellened,
te gyászruhás, halvány leány,
te éjhajú, te reszketeg.

Szivem minden tehert lehány,
s vérezve szólok: győzelem,
amíg bilincset raksz reám.

Győztél te rajtam, életem,
s most már tied vagyok, tied,
imám rebegve tördelem.

Csak hallgatom verő szived,
sötét ruhádba szédülök,
és arcomat láz festi meg.

Ájultan és káprázón néztelek,
Arany, valóság, kóborlás, itthon
S láttam mindent,
Mitől borongtam s bolondultam titkon.
És ha szivemet százszor döngetem,
Rosszul dobog tovább is ez az állat
S csak a szemeim becsületesek,
Jók és biztosak,
Végigsimítják édes testedet
És azután havasan megmarad,
Havasan, csillogón, de melegen
A vállad, a vállad.

Minden szavad, ígérésed hazug
S háborító, dacos, nagy meztelenséged
Őrjít, lázít,
Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged
S a vállad, a vállad.

Ájultan és gyönyörűn néztelek
És ostobául mindig szebbnek látlak:
Láttam mindent
S mindenestül buta-nagyon kivánlak.
És ha százszor lesz világ a világ
S ha ajtómnál asszonyok százan állnak,
Bársonyos síma tested megmarad
Nekem s csak nekem,
Mert imádom mindenekfölött
Bárkámnak fehér Ararátjait,
A vállad, a vállad

Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.