Szeretlek. Ezt megmondom őszintén
Mert nem bírok azzal hogy néma vagyok
Sokáig azt mondtam hogy egyedül vinném
A terhet mert terveim nagyok

És most ugy döntöttem hogy minden
Mit egyedül eddig elvittem
Tul nehéz egyetlen embernek
Kérlek segíts hogy én is segíthessek
Mert együtt erősebbek lennénk
Mi kettten mindent elviselnénk
Én megvédelek hidd el ha kell
És az életemnál jobban érdekel
Az hogy te itt vagy melettem,
Tudom hogy nincs mitől félnem
Csókollak és itt a lelkemben
Több vagyok, van jövőm ezt érzem

Mert ki voltam én? egy senki
És megérintettél, egy egész lettem
Nem a fél bordám vagy, nem csak ennyi
A részem vagy, mindenből egyetlen

Mondd hogy igy lesz évek mulva is
Szeretni fogsz mint ahogy szeretlek
Minden mosolyod egy uj utra visz
Hiszem hogy bárhol megkereslek
Mert ha elvesznél veled vesznék
Ha mosolygnál én is felnevetnék
Ha sírnál csak annyit szólnék
-Ha te nem lennél én sem volnék

Maradj még egy percet karjaim között!
Ne siess! Maradj itt velem!
Ne tűnj el még az álmaimból,
engedd, hogy melletted legyek!

Csak még egy múló, röpke órát,
hogy érezzem bőröd illatát
orromban, mint a tömjénfüstöt
mely belengi csöppnyi kis szobám.

Csak még egy forró ölelésre
hogy válladra hajthassam fejem,
hogy emlékezzem rá minden éjjel,
amikor nem vagy itt velem.

Még egyetlen gyöngéd érintésre
mely minden ízemig fölkavar!
Ölelj át! Kérlek! Oly szelíden,
ahogy a napfény a dombokat.

Azután hagylak megpihenni
olyan halkan és nesztelen.
Hogy halljam szívednek dobbanását
csitulni lassan, csendesen.

Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány