Megtaláltál meztelen éjszakában,
szűk sikátorban, lebegő homályban,
s fényedet hoztad nekem illatával,
vágyakozással.

Érzelemhalmazba sodort hatalmad,
s színe lettél színtelen árnyalatnak,
változott így minden, az éj, a nappal,
s ünnep a dallal.

Önmagad tártad ki felém, akarva,
ős-pogány esküt, fogadalmat adva,
s lüktető testünk heve múlhatatlan
összetapadva.

Megtaláltál meztelen éjszakában,
álmod űzött, hogy velem élj a mában,
végtelen tér egy lehelet zugában,
áradatában.

2016.

Rózsaillatok
úsznak ódon kert mélyén,
fénylő nappalon.

Vörös szirmaik
meg-megremegve nyílnak
mint az ajkaid.

Fák között a szél
könnyed etűdöt játszik,
s lebben a szatén.

Szító nézéssel
ringsz felém, sóhajod száll:
s csókod felébred...

2016.

Tegnap éjjel felébredtem
nem tudom miért,
hisz nem volt zaj,
és átkarolt a mélabús sötét.
Mégis elhagyott az álmok utáni vágy,
mintha nem lett volna otthonom az ágy.
Te ott aludtál csendesen,nem sejtve,hogy elcsenem
tested melegét.
Kintről beszűrődött a lámpa fénye,
s mintha lenne véleménye
árnyat hozott arcodra.
Miközben néztelek,útra kélt a képzelet
és pezsgő sóvárgásnak
adott lepkeszárnyat.
Megemeltem hát kezem
tétován,sejtelmesen...
és mellkasodra téve ébredést remélve
simítottam bőrödet.
Biztatásod volt egy sóhaj,
s hogy velem tartasz közlöd egy csókkal.
Már éberen egymást felfedezve
összefonódva,mindent elfeledve
átadjuk magunkat a varázsnak.
Szívünk vad dobogása törte át a gátat.
Megszüntetve azt,hogy te és én,
mert eggyé váltunk a bujaság
háborgó tengerén.
(2017.03.04.)

A feledés homályából jön, feltűnik,
lényét a múlt fátyla, s néma árnyak űzik.
Emlékek közt tévelyeg a ködös úton,
egymagában merengve, végtelen túlon.
Szeme dermedt tükrével még visszatekint,
hajdani fényessége alkonyba kering.
Alvadó lelkében örök bánat bolyong,
rezdülése mélyen az ég felé borong.
Mellkasa nyilall, de régóta nem érzi,
márványszíve a sötétségben örvénylik.

2013.

Színjátszó fátyolban ringatózol,
még puhán lebegsz a légi árral,
vágyak dallamát rezgik húrjaid,
s szerelmet árulsz aranykarátra.
Egy ideig csillogsz a fényben, mint
a jéghegyek áttetsző csúcsai,
megtévesztve vétlen áldozatod
mélyről áramló tiszta álmait.
De egyszer majd nem kell már hűs lelked,
s a sötétségben merengsz, nesztelen,
úgy múlsz el, hogy igazán senkit sem
szerettél, s téged senki sem szeret.

2016