NYÁR
Írta: Poór Edit

Végre itt a nyár,
Gondolatom nálad jár.
Boldog vagyok immár,
Fénysugaraddal reám találtál.
Kitartóan ostromoltál,
Bástya falán áthatoltál.
Fényed tündöklik szívem falán,
Láthatod magad lelkem ablakán.
Fölemel a tiszta fénysugár,
Lelkünk öröm táncot jár.
Angyali ének szól,
Két szerető szív egymásra talált.
Elmúlik majd a nyár,
Szerelmünk sohasem talán,
Szívtestvérként örök élet vár.

NE FÉLJ
Írta: Poór Edit

Ne félj, ha vágy perzseli szíved,
Ne félj, ha szeretet elönti lelked.
Tisztító ereje áthatja lényed,
Engedd, hogy a vágy tüze égjen.
Ne félj, ha hited erős,
Ne félj, megtart téged ez az erő.
Jézus fogja mind két kezed,
Isten áldott kegyelme ez.
Ne félj, Szentlélek tüze ég benned,
Ne félj, ez áttisztítja lelked.
Legyen örökre e tiszta fény szívedben,
Vezessen utadon a jó Isten kegyelme.

Érints meg valahol ott, hol
két bordám közt lelkem honol.
Érintsd meg a fájdalmat, a békét,
a bosszúvágyam, és annak végét.

Azt akarom, érezd, miként véred cseppje
ajkamról ingujjadra cseppen le.
Érezd, hogy érzeted vérez be,
az ész mondaná, de a szív cselekedne.

Érintsd meg nyakamon az ízed,
ott, hol a világom súlya pihen,
és kérlek, szólj, hogyha már sok
az, amit rólunk gondolnak mások.

Megosztanám az igát, hadd
vigyük ketten, ketten a világ ellen.
De oh, Istenem, csak add,
hogy hazudnom ne kelljen.

Belehazudlak az életembe, csak
érints ott, hol a vágyak vannak
eltemetve mélyen, és én majd
elhiszem, hogy mi egymásnak
vagyunk teremtve.

Mezítelen öböl nyugszik válladon,
forr benne egy lehulló könnycsepp,
és el kell hinned nekem, tudom
hogyan lehetne könnyebb
a holnap.

Szerelmet hazudik a szád, érzem
amint borban ázott leheleted belélegzem.
Üresen cseng a hang, árnyék színű sátor,
vihartépte lelked megpihenhet nálam, Ámor.

Halkan osont a fák között,
a csendben avar zizegett,
aludt a nyár,- nem tündökölt,
nyomában az ősz sietett.

Aranyló színeket festett,
sárga, és meleg ragyogást,
vörös szőnyege csak terjedt,
nyugalom szállt,- nem tombolás.

Rőt levelek hulló nesze,
a hűvös szélben zokogás,
és ahol ezüst köd lebeg,
könnyekbe fojtja mosolyát.

Imádom az őszi erdőt,
a bronzos-barna csillogást,
narancssárgán díszlő lejtőt,
párát lehelő ingoványt.

A hárs, a tölgy is alszik már,
dér csillan sápadt levélen,
reményt ígér a napsugár,
búcsút int tücsökzenének.

Egyre hull a sok-sok levél,
varázslatos tarka szőttes,
foltjaikon eső zenél,
bölcsője az új jövőnek.

Szeretnék szemedbe nézni,
S tüzében boldogan égni!
Bőrödhöz érni,
Szeretnélek ölelve csókolni.
Szerelem tüze égeti lelkem,
Tudom Te is érzed kedvesem.
Örök mécses lángol szívünkbe,
Vigyázzuk-e lángot örökre.
Boldogságunk találkozik a fényben,
Ahogy két csillag felragyog az égen.
Egymástól távol,
Lelkünkben szerelmi mámor,
Kezünk örökre összeforr.
Oly elválaszthatatlanul.