Hajnalok hajnalán,
Évmilliók szürke napjain.
Születnek a földön emberek,
S adódnak mindenhol fajok közötti nézetek.

Szállingóznak a hópihék
Száz fajra, népre, száz házra és száz vidékre.
Fel-fellobban a gyűlölet fekete lángja,
S ezt az egész világ látja.

Nagyhatalmak,
Nagy horderejű téveszmék.
Mi is szeretnénk lenni itt magyarnak,
De lelkileg aláznak, a sárba tipornak.

Az idők végtelenségéig
Támad a vad gyűlölet.
Szivárványszemek teli könnyekkel,
S nézik ezt jéghideg közönnyel.

Szeretnék úgy élni,
Hogy ne kelljen senkinek se félni.
Hozzon áldást Istenünk a földre,
Ne hulljon Jézus urunknak hiába a vére.

A békés együttélés jegyében legyen áldott Magyarország minden állampolgára.

Mert olyan szép a világ,
Mint egy álom.
A kis ártatlan lelkét
Istennek ajánlom.

Szabad legyen lelke
Ott, a mennyországban.
Anyám...
Nem hallod a síró hangom?

Elküldtél az örök álomvilágba,
Ennyi jutott nékem az életből, anyám!
Néked nem fáj a halálom?
Hallgat a csend, sír a szél a Tarna parton.

Emeld Szívedhez, jó Atyám,
Ezt az ártatlan csecsemőlelket...

Hogy bírod nélkülem, anyám, az életet?
Ne sirassatok, kik most egybegyűltetek.
Mert már nagyon messze vagyok.
Tőletek távol, valahol a csillagok között.

Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.

Áldott földeken utazunk tova
Villámló, sötét éjjeleken.
Elveszik a szekereink nyoma.

Múlt idők suhannak fölöttünk,
Szebbnél szebb tájak tárulnak elénk,
Éhes farkasok üvöltését hallani.

Távoli, hosszú útjainkon
Tombol a gyűlölet,
Nyugtalan sasok köröznek felettünk.

A múlt idők szelíd angyala
Rabságban sínylődik azóta.
Tündöklő fényében süllyedünk valóban.

Életünk elvesztette értékét,
Öröklétünk elveszik idővel,
Ballag a karavánunk tovább egy árnyékosabb völgybe.

Bogdán László emlékére

Suttognak a lombok, valamit látnak.
Könnyezve sírnak a dombon a Cserdi fák.
Elmentél, magára hagytad a falut.
Kőszikla voltál, de bezártad a kaput.
Példa értékű életed változást hozott.
Siratja az ország létedet.

Néma csend fájdalmán,
A szomorú Cserdi falu bánatán
Megszólal a lélekharang.
Behunyja szemét az esthajnalcsillag.
A misztikum ködén látlak újra,
Bennünk továbbél
Nemes célodnak a múltja.

Egyszer azt mondtad, Laci,
A cigánykérdés nem probléma,
Hanem feladat.
Békés, szebb életet hoztál,
A falunak munkát, kenyeret adtál.

Egyszer elmegyünk mi is,
Temetők mélyén megpihenünk veled.
Mint szabad madár,
Repülünk tovább, ahol nincs már határ.
Emberséges életed csodálta a világ.
Átrepül felettünk némán egy álomvilág.

Vén botommal a kezemben
Ifjúságom útjait keresem.
Hiányzik testemből a lelkem,
Csak az életem hideg falát leltem.

A kolduló őszben vértelen szívem már dér,
Megsárgult faleveleket hord a szél.
Csendes kis szobámban eltűnődöm,
Hogy az életem mennyit ér.

Elfáradt a folyó, elfáradtam én is.
Elsodorta álmaimat a fenti magas eget nézem,
Áttündököl még a Nap
Ősz fejemre a lombos ágon.

Kalapomat megemelem,
Nyomtalanul eltűnt az ifjúságom.