Öregasszony van a házba
ki sürgött, forgott fiatal korába.

Most már csak szundikál vagy totyog.
Lassan csoszog, halkan motyog.

Néha megáll, töprenkedve.
Szellent, melytől jobb lesz kedve.

Olvas, habár keveset,
De nem ír már levelet.

Néha ülve elalszik,
S ha lefekszik, lecsillapszik.

Vár rá már a mennyország,
hol minden bűnét feloldják.

Átlépte világok titkos küszöbét.
Ősi nap edzette tűzzé pörölyét.
Honnan jött, ott a bűn vált erényekké.
Angyalok váltak hazug szirénekké.

Serege élén érkezett a sakál.
Pokol és föld között megnyílt a határ.
Nem tudtunk bánni Úrtól kapott jóval.
Behintettük dús földjeinket sóval.

Harc lesz, a végső mindent elsöprő.
Csak az ész, és hit lehet a megmentő.
Van egy jó hatalom a fejünk fölött.
Ezért hát tárj kaput menny, és föld között!

Fiatal tavaszi levelek fodrozódnak
kora reggeli szellőben,
napozva a vakító fényben
és virág-illatos levegőben.
A talaj hűvös és nedves,
és a gyökerek hálózata
láthatatlanul művelkedik.
?me az élet varázsa -
a lét titkainak lombikja.
A föld újjászületett
és sokrétű módja
a sötétség és csend
alapkövezetéből fakadtak.

Hányszor is álmélkodtam
afféle erőkön és hatalmakon
melyek sem láthatók sem hallhatók
és mégis léteznek.
Mennyire csodálkoztam
mint gyermek az élet titkain
melyek még a merev
és néma kövekben is rejtőznek.
Emelj fel kettőt és üsd
egyiket a másikhoz,
és a lelkük mélyéből
szikrával válaszolnak.

És aztán azok a fennkölt
és örök szikrák egy tiszta,
hold nélküli éjszakán
melyek kivilágítják az egeket!
Miféle csodálatos hatalmak
összeesküdése amely által megtört
a csend és kivilágosodott a sötétség
mielőtt minden elkezdődött?
(Épp oly tanácstalan vagyok
mint gyermekkoromban.)
Talán vissza kéne vonulnom
egy régi kolostorba,
szürke reverendában,
és csend-fogadalmat téve
melyet egy homályos,
gyertyafényes cellában tartok be,
arra várakoznom hogy a csend
mi módon felel.

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fény még arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József

Ó, a nyár…

Piros cseresznye.
Termés lett már szirmokból.
Érlelőn süt nap.
*

Cseresznye pite
Lesz, ez nagy átváltozás.
Porcukorszórás.
*

Nap, búzatáblán
Legelteti fény-nyáját.
Égetően tűz.
*

Gabona szárán,
Szél lengeti a kalászt!
Izzadt kaszások.
*

Kemencék várják,
Hogy samottok izzanak.
Indulásra kész.
*

Új kenyér, már sül,
Pirító már bedugva.
Már velő is kész.

Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József– íródott: senrjú csokorban.