Köd üli meg egész tájat,
Reggel kenjük szét a vajat.
Nem látjuk így a szépségét,
Ember eszi reggelijét.

Közben persze elmélkedünk,
A Nap mikor süt fel nekünk.
Eszünkbe jut vad gondolat,
Együnk reggel egy sült halat.

Miután kentük vajacskát
És ettünk egy sült halacskát,
Elhagyja a tájat a köd,
A szép látvány az örömöd.

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József

A sorsunk nem volt hozzánk oly' nagyon kegyes,
Lehet, hogy gonosz eredőn’ volt élelmes?
A sorsunk nem volt hozzánk oly' nagyon kegyes.

Nem bántottál engemet vagy anyámat, de nagyon beteg volt…
Így aztán minden állatisággal, ösztönnel előrukkolt.
Ennek lettünk mi ketten örök áldozatai,
Aztán meg még az élet külön áldozatai…

Szerettelek, jó volt veled,
De sors mást akar teveled…
Szerettelek, jó volt veled.

A Te utad új feleséghez alakult, ki engem gyűlölt, mert volt két gyermeke,
Ez a féltékenység aztán bosszú lett, a békességből lett nagyon is elege…
Sok éjszakát átsírtam, mert hiányoztál… Én nem tettem rosszat,
De nagyon is hiányoltalak, szinte mindig több utca hosszat.

A feleségnek az örökségem ára kellett, harcolt is, mert azt így kapta meg,
De eladtátok anyámmal, idegeneknek, örökségemtől fosztottatok meg.

Ilyen volt az életem,
Utálom is kellőn, de nincs más…
Lassan letelik…

Vecsés, 2024. június 13. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Nem tudnék különbséget tenni
soha a gyermekek között,
hiszen a testemből jöttek,
keserves fájdalmak között.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen a szívem úgy remeg,
mindegyikért, mert nem lehet itt,
s nem mutatom, de szenvedek.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen nélkülük oly üres
minden, akár a polcon álló
áttetsző kristályüvegek,


melyeknek fénye oly vakító,
és mégis olyan hideg,
mint a jég, amelytől fázol,
s vörösre marja a kezed.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen egyformán szenvedek
Mindegyikért, hisz annyira fáj,
amikor nem segíthetek.


Nem tudnék különbséget tenni,
s szívemben olyan heves
a fájdalom, amelyet érzek,
úgy érzem: széjjelreped.


Nem tudnék, s nem is szeretnék.
Szívem csak értük dobog,
s nem kérek mást, csak hogy lássam,
hogy végre ők is boldogok.

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.

Nekem minden, s neked tán semmi
az, amit adhatok neked,
talán apróság, s te nem érzed
mennyire fontos énnekem.

Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,
mely az ajkadon ott pereg,
nem oltja szomjad, alig érzed,
bár nyelved hegyével ízleled.


Talán jólesik néhány percig,
de neked oly kevés lehet,
pedig tán az utolsó csepp volt,
mit magamtól vettem el neked.


Nem maradt másom, csak a szívem,
mely teérted dobog szüntelen,
s minden apró kis lüktetése
miattad tombol. Higgy nekem.


Nincs semmi másom, s te nem érzed
mennyire kedves vagy nekem,
hisz az a tűz, mit irántad érzek,
olyan lángoló, s végtelen.


Ne hagyj magamra. Bár kevés most
az, amit adhatok neked,
de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,
többé tán senki sem szeret.