Tenger-szült Uránusz lemetszett szerve által,
drága gyöngy egy hatalmas kagylóban,
Botticelli lágész alkotása,
a gyengéd kép, amely m már halhatatlan.

Arca makulátlanul sugároz,
Bőre elefántcsontként ragyog,
a haja egy mézes-arany zuhatag:
- Szerelem és szépség istennője vagyok!

Két zefír fújja a part felé
Flóra virágos köpennyel fogadja,
a nagy kagyló gyengéden partot ér,
csónak melynek szirom az alakja.

A tenger békés, az istennő nyugodt.
Az örök nőiesség megszületett.
képes lesz-e Mars uralmát csitítani,
mely örökös harcba keveredett?

Itt állok előttetek,
a színpad függönye előtt,
sem görnyedve, sem tetetve,
hanem mint egy halálraítélt,
éppen cellájából kieresztve.

Meg szeretném köszönni,
hogy mily hű volt mindenki.
Mind az aki velem tartott,
az élet útján együtt harcolt,
akár rokon, akár barát,

apa, anya, testvér, nejem,
kikkel megosztottam életem,
s kiket nagyra becsültem,
úgymint számtalan mást,
akit még nem említettem.

Szóval még találkozunk
egy mennyei szegleten,
ahol béke s öröm uralkodik
és hol örök lesz a szerelem,
vagy tán jácik képzeletem?

Zöld a mező, kék az ég,
De napfény nélkül nem elég.

Sűl a zsemlye, sűt a pék.
Sánta Sanyinak kéne szék.

Esik az eső, sűt a nap,
ki nem nősűl, legyen pap.

Barna az ág, kék a madár,
de sajnos színvak az Aladár.

Bíbor dallamot játszik az égi fényorgona…
Ahogy esteledik, hallik éj haragos szava.

Mint hegedűn, dallamot játszik a szél a villanydróton,
Ósdi trükk, amikor közeledik… ott ül vihartrónon.

Bíborba burkozó estét, esdő, sírva remegő hangja kíséri,
Titokban megígérne mindent, de már csepegő esőség kíséri.
Már ázok, felettem az eget, súlyra rajzolt felhők borítják,
A hullámban támadó szélrohamok, drótot nyivákoltatják,

(Bokorrímes)
Felhők szemből- támadva jönnek és már ránk is telepedtek,
Bíborfény nézi, felhők mennyire eljellemtelenedtek.
A fények arrafelé, magasban... barika felhő-nyájat festegetnek,
Ami nagyon jóra sikerült és nagy élmény, szépség, bámuló szemeknek.

(Bokorrímes)
Én is nézem ezt a kivételes szépséget, közben arcomon eső csorog…
Bár itt esik az eső, ideért a szélvihar is, fény, csak idetántorog…
Idevetült bíborfény ezt is megfesti, és csorgó víz… mint vörösbor csobog…

(Önrímes)
Közben megjött a zord sötétség, ideért, biztos az esti gyorssal jött,
Bíborfényt inzultálta, gáncsolta, lelökte a látóhatár mögött…
Jól érezte magát láthatón... neki segítő sötét felhők között.

Vecsés, 2015. július 24. – Kustra Ferenc József

Reggel a hold bánatosan eltűnik a napfelkeltében,
Reggeli fények meg nyaldossák arcomat, csak úgy mentében.
Tavasz halkan suhanó szellője elűzte a jeges telet.
Már sokféle madárcsicsergés szakítja meg ezt a halk csendet.
*
Holdat sajnálom,
Mert őt nagyon szeretem.
Várom estére.
*
Felpillantanék én az éjjel is azúrkék mennyboltra,
Le a lábom alatti, éppen sarjadó zöld pázsitra.
Ezt az éjsötét nekem nem engedi,
De már jő a hajnal, ő majd megteszi.

Egyszer dalolunk igazán, mint a tövismadár,
Eljő az életünk legvége…. Vita nincsen már!
Jól rám telepedik... irritáló ismeretlen,
és vadul támad, bizony, nem rímekbe szedetten.
*
Korhatag éjjel,
Este roskatag nappal.
Élet körforgás.
*
Hatékonytalan
Várni gyors napfelkeltét.
Menetrend szerint…
*
Ha már hajnalban úton vagy az életösvényednél,
Kísérőd, segítőd lesz a napfény-arany színű szél…

Megmásztam én bizony a saját, igen magas hegyem, meredek csúcsát.
Senki nem segített, csak mellettem élte mindenki a saját sorsát.
Hívtak engemet, hogy a hegycsúcsomról rohanjak le gyorsan,
Én balga… azt hittem, hogy jó lesz… az óta élek balsorsban
*
Életösvényen napfelkelte?
Ez mi a fene?
Csak nem emelkedett elme?
*
Az este szinte egy pillanat, a napfény éjjé feketül.
Aztán reggelig várjuk, hogy sötét hajnalpírrá csendesül.
Ha innen nézem… úgy nagyon értelmetlen minden…
Életből lehet kimenekülni? Kiút… nincsen.
*
Holdsugár adja
Életnek reménységet…
Napfelkelte jön!

Vecsés, 2015. április 10. – Kustra Ferenc József – versben, senrjúban, 10 szavasban.