Mért ülök itt félrebújva
,mint egy riadt kismadár?
Mért gubbasztok szárny szegetten
hisz az élet tova száll.

Mért nem kezdem én is újra
úgy,ahogy már annyi más,
minden búmat félretéve
hisz vár rám a nagy világ.

Tudnék e még úgy szeretni
mint ahogyan senki más?
mernék bízni,és remélni?
Tudván.nincsenek csodák.

Vagy maradjak kételyek közt
őrlődve mint annyi más?
Istenem!Adj jó tanácsot!
Remélem még rám találsz!

Jó volna úgy szeretni egyszer
ahogyan senkit sem merek,
jó volna elmerülni benned
mielőtt végleg elmegyek.

Jó volna élvezni a békét
amiből sohasem jutott,
jó volna megtalálni egyszer
a legeslegszebb csillagot.

Jó volna vulkánként kitörni
lávát dobálva szerteszét
s az izzó lávát szertehagyni,
mielőtt hív a messzeség.

Jó volna felégetni mindent,
a napot,a holdat,a csillagot,
hogy soha többé ne láthassam
amit most végleg itt hagyok.

Hogy kitöröljek mindörökre
minden fájdalmat,haragot,
egyetlen könnyben eltemetve,
s ne tudd meg soha hol vagyok.

Reggel,ha felkelek,
mindig kéri a friss tejet.
Ha sírok,ha nevetek,
csak sejtelmesen lépeget.
Morzsi kutya mérgesen rámorog,
de ő csak a bajsza alatt édesen mosolyog.
Ha nagyon rossz napon van,
csak bájosan odabújik hozzám,és megvigasztal.
De ha mérges vagyok rá,
akkor ő sem kis pályázik ám.
Támad,és megkarmol,
hiszen a mi házunknál ő az Úr.
Nem szereti az egeret,
de hát ez ellen én mit tehetek?
Megfogja a tóban a halat,
ez a cicámnak a jó falat.
Meddig fog élni azt nem tudom,
csak azt, hogy Tom macskát mindig szeretni fogom.

Ó, de nehéz bölcsnek lenni,
fájót, ártót elengedni,
maradni a szeretetben,
lenni EGYSÉGBEN az EGY-ben!

Ó, de nehéz mosolyogni,
az EGO-val harcot vívni,
mikor sötét kezében kard,
s szítja tüzet és a vihart!

Ó, de nehéz e világunk,
anyaggá lett valóságunk,
hol békétlenség alapja
embereket ostorozza!

Ó, de nehéz csak szeretni,
ha bántanak megölelni,
felnőtt korban gyermek lenni,
bántó tettet jóvá tenni!

Ó, de nehéz boldog lenni,
boldogságban megpihenni,
a félelmet eltemetni,
embert Istenként szeretni!

Mindig az a legszebb álom
amely sosem teljesül,
mert a legédesebb érzés
mindig mardos legbelül.

Mennyi vágy,és mennyi sóhaj
melytől szívünk megremeg
mért kell mégis futni hagyni?
Józan ész nem érti meg!

Jó lenne tán úgy szeretni
ahogy senki sem szeret?
Szenvedélytől tűzben égni
akkor is,ha megsebez?

Mint egy vulkán úgy kitörni
lávát szórva messzire,
aztán csöndben messze futni,
s nem nézni ,más vérzik.-e?

Talán mások így tennének
nem törődve semmivel,
majd csöndesen elsuhannak,
és beérik ennyivel.

Ó! én inkább félre bújva
messze űzöm álmomat
s bár az álmom szertefoszlik
büszkeségem megmarad.