Lángokban égtünk akkor éjjel,
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.
Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.
Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.
Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.
Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.
Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.
Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.
Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.
Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.
Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.
Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.
Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.
Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!
Légy jó hozzám, ha sötét hajamra
majd a tél borít csipkefedőt,
ha nem ölel már úgy karom, mint régen,
s olyan szorosan, mint azelőtt.
Légy jó hozzám, ha arcom már ránctól
torzult, s nem lesz már annyi erőm,
s ne vess meg majd, ha agyam is tompul,
hisz egyre kevesebb már az időm.
Szívem még most is ugyanúgy érez,
épp olyan forrón, mint azelőtt,
s bármi is lesz, én szeretni foglak
akkor is, ha az éj szele jő.
Légy jó hozzám, hisz nélküled én is
olyan védtelen, s árva vagyok,
mint hervadt virág, s ha nem látlak többé,
félek, hogy lassan belehalok.
majd a tél borít csipkefedőt,
ha nem ölel már úgy karom, mint régen,
s olyan szorosan, mint azelőtt.
Légy jó hozzám, ha arcom már ránctól
torzult, s nem lesz már annyi erőm,
s ne vess meg majd, ha agyam is tompul,
hisz egyre kevesebb már az időm.
Szívem még most is ugyanúgy érez,
épp olyan forrón, mint azelőtt,
s bármi is lesz, én szeretni foglak
akkor is, ha az éj szele jő.
Légy jó hozzám, hisz nélküled én is
olyan védtelen, s árva vagyok,
mint hervadt virág, s ha nem látlak többé,
félek, hogy lassan belehalok.
Voltam már fent és voltam már lent is,
néha az élet mostoha,
próbára tesz és mázsás súllyal
földig húzza a vállamat.
Néha megrogyok. Majd felállok,
ugyanúgy, ahogy máskor is,
ember vagyok, és néha gyönge,
de tudom: Isten jó, s megsegít.
Minden nehézség egy – egy próba,
mégis kiállom szüntelen,
erős vagyok és talpra állok!
Nem fog ki rajtam semmi sem.
Amíg a szívem dobban, lázad,
s ily sok benne a szeretet,
nem engedi, hogy összetörjek,
s begyógyítja a sebhelyet.
Mert még szeretni, élni vágyik,
s érzem: már sokkal könnyedebb,
hiszen ezernyi dolgom van még,
amely vár reám idelent.
néha az élet mostoha,
próbára tesz és mázsás súllyal
földig húzza a vállamat.
Néha megrogyok. Majd felállok,
ugyanúgy, ahogy máskor is,
ember vagyok, és néha gyönge,
de tudom: Isten jó, s megsegít.
Minden nehézség egy – egy próba,
mégis kiállom szüntelen,
erős vagyok és talpra állok!
Nem fog ki rajtam semmi sem.
Amíg a szívem dobban, lázad,
s ily sok benne a szeretet,
nem engedi, hogy összetörjek,
s begyógyítja a sebhelyet.
Mert még szeretni, élni vágyik,
s érzem: már sokkal könnyedebb,
hiszen ezernyi dolgom van még,
amely vár reám idelent.
Vágyakozás… amit levélben küldtem haza.
Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…
Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!
Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…
Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…
Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…
Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?
Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….
Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!
Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.
Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!
Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. április 12. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, apevában, haikuban.
[Don-kanyarban 1943. január 12. –n indult meg a végzetes –orosz- ellentámadás, de a nagy roham; 17 órakor.]
Negyvenkettő, június tizenegyedike óta itt vagyunk,
Akkor érkezett ide, talán elsőként, éppen a mi rajunk!
*
Csak
Messzi
Távolból
Vagy Te velem!
De, szívem Tied!
*
Itt
Van még
Illatod,
Rám ölelted!
Vágylak, de nagyon!
*
Juj, de szeretnélek szeretni,
Könnyes szemeidet csókolni!
Jó lenne, ha nem hullajtanád a könnyeidet
Én így nem áztatnád el szépséges fuszeklidet…
Már, hónapok óta csak lőnek ránk,
Nem számít, hogy otthon vár a babánk!
Itt az élet, roppantul kemény,
Itt nem ismerik, mi az erény!
Itt nincsen más, csak pokol-fény…
Itt olyan nem létezik, hogy otthoni lényed…
De telik a képzeletbeli vér-edényed…
Egyre fáj a léted, mint, fájó kelevényed…
Hiányom van a szépséges mosolyodban,
Nagyon vágynék bele az ölelő karodban
Ellenni, esti szélcsendes pirkadatban…
Itt sokszor indul a roham, táltos dobpergésre,
Orosz táltos dob, a katyusájuk tüzelése.
Nálunk meg sorban szakadnak meg élte… mi végre?
Jaj, egészen közel jó, nagy akna robbant,
Majdnem oly’ közel, hogy a fejemen koppant.
A szomszéd szakasz bunkerét, telibe találta,
Az otthoniaknak már nem teljesül a vágya….
Ez a környék, bíz’ a holtak vidéke,
Imához, folyton csak leesni térdre?
Keresnék én valami mosolyt,
De, nincs! Legalább egy félmosolyt!
Itt az egyetlen emberi, a pára, mit kilehelek,
Amíg lehelek, addig élek és magamban ölellek.
Félek a megfagyástól,
Félek egy robbanástól,
Félek a saját, kihűlőben lévő porcikámtól,
Félek a ködtől, jégtől, a hótól, az elmúlástól,
*
Emlékszem, még rád,
Illatod, még orromban.
Lőporfüst szaga.
*
Mosolyod, veszett
Emlék, Felidézni, hogy?
Sebesült arcok.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben tarolt
És immár egy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, részletesen, azt ölelem.
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás van!
Gyorsan mennem kell, ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. április 12. – Kustra Ferenc József – íródott: versben, apevában, haikuban.
[Don-kanyarban 1943. január 12. –n indult meg a végzetes –orosz- ellentámadás, de a nagy roham; 17 órakor.]
Talán ez a nyár visszaadja nékünk
hitünket, mely most olyan ingatag,
s a kétség, mely mardos lelkünket tépázva,
holnapra már csak rossz emlék marad.
Talán most kicsit erősebb a féltés,
hiszen elvettek tőlünk oly sokat,
s a remény, mely ott él lelkünk legmélyében,
felébred majd és új erőre kap.
Talán ez a nyár más lesz, mint a többi,
s visszaadja az édes álmokat,
miket annyira féltve őrizgettünk,
s az elveszett helyett új álmokat ad.
Talán majd holnap te is másképp látod,
s félteni fogod azt, mi megmaradt,
s úgy kapaszkodsz meg minden szalmaszálban,
mintha egy erős oszlop volna az.
Talán megérted, milyen fontos néha,
egyetlen szó, egy kedves mozdulat,
s megadnál mindent egyetlenegy szóért,
amely megkínzott lelkemből fakad.
Talán majd holnap úgy tudunk szeretni,
hogy a végső percben elmondhassuk azt,
szeretni oly jó, még ha néha fáj is,
s nem bántjuk többé úgy a másikat.
Hiszen annyira rövid ez az élet,
ki tudja mennyi idő, mely maradt,
egy röpke perc alatt magával ránthat
a semmibe vésző hűvös éjszaka.
hitünket, mely most olyan ingatag,
s a kétség, mely mardos lelkünket tépázva,
holnapra már csak rossz emlék marad.
Talán most kicsit erősebb a féltés,
hiszen elvettek tőlünk oly sokat,
s a remény, mely ott él lelkünk legmélyében,
felébred majd és új erőre kap.
Talán ez a nyár más lesz, mint a többi,
s visszaadja az édes álmokat,
miket annyira féltve őrizgettünk,
s az elveszett helyett új álmokat ad.
Talán majd holnap te is másképp látod,
s félteni fogod azt, mi megmaradt,
s úgy kapaszkodsz meg minden szalmaszálban,
mintha egy erős oszlop volna az.
Talán megérted, milyen fontos néha,
egyetlen szó, egy kedves mozdulat,
s megadnál mindent egyetlenegy szóért,
amely megkínzott lelkemből fakad.
Talán majd holnap úgy tudunk szeretni,
hogy a végső percben elmondhassuk azt,
szeretni oly jó, még ha néha fáj is,
s nem bántjuk többé úgy a másikat.
Hiszen annyira rövid ez az élet,
ki tudja mennyi idő, mely maradt,
egy röpke perc alatt magával ránthat
a semmibe vésző hűvös éjszaka.

Értékelés 

