Idő 
Értékelés 
Értékelés Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.
A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak,
Úgy látom, hogy lesznek ősziek, majd szemet szúrnak…
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak.
*
(3 soros-zárttükrös)
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra,
És hogy miért, a téliszálláson várnak nagyon, tavaszig... jó válaszra…
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra.
*
(Senrjú csokor félhaiku-láncban)
Földben szunnyad már
Őszi mélyszántás… vetés.
Remény tavaszban.
*
Erdőnek fái
Már nem félnek villámtól.
Remény tavaszban.
*
Erdő reménye
Megtöretten faágon.
Remény tavaszban.
*
Nap sugárzása
Már egy fénnyé szelídül.
Remény tavaszban.
*
Átderengő köd
Másvilág-tájat mutat.
Remény tavaszban.
*
Tájon, már a köd
Cirkál, mint hadihajó.
Remény tavaszban.
*
(anaforás, 10 szavasok - trió)
Hmm… a természet is próbál békében élni.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is kellene nagyobb megnyugvás.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is elege van már?
Nem tud télről?
*
(15 szavas-6 sorban)
Késő ősszel
áthat
Lélek megbocsátás?
Késő ősszel készülünk
A téli álomra, de
Állítólag… nem jár.
*
(Eredeti stílusú haiku csokor)
Tó vízén csillan
Napsugár, de már hűvös.
Hullám borzolás.
*
Gyepen levelek,
Szél meg csak játszik velük.
Ég, vakító kék!
*
Csendesen oson
Hűvös, hideg hozó szél.
Rossz idők járnak.
*
Mormogó széllel
Veszekszenek kabátok.
Kutyaszőr borzolt.
*
Sátáni kacaj
A viharos szél hangja.
Magába dühöng.
*
Tántorgó vihar,
Tán’ nem tudja, mit akar.
Átcsap, szélcsendbe…
*
(Senrjon csokor, fél haiku-láncos versformában)
Úgy van, ellenségeink
Lélek-téliszállásra mennek.
Én ezt nem hiszem…
*
Tán’ tavaszra felednek,
És együtt várjuk majd pirkadást.
Én ezt nem hiszem…
*
Közben tél mindenkinek
Meleg, oly' szép jégvirágokkal.
Én ezt nem hiszem…
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, dupla belsőrímes, önrímes)
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben,
Sok öreg menekül el az élettől... neki lejárt időben…
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben.
Vecsés, 2021. október 23. – október 26. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában az őszvégről és az életvégről…
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak,
Úgy látom, hogy lesznek ősziek, majd szemet szúrnak…
Úgy látom, már vége lett a nyári viharoknak.
*
(3 soros-zárttükrös)
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra,
És hogy miért, a téliszálláson várnak nagyon, tavaszig... jó válaszra…
Az általam nem szeretett villámok is elmentek a téliszállásra.
*
(Senrjú csokor félhaiku-láncban)
Földben szunnyad már
Őszi mélyszántás… vetés.
Remény tavaszban.
*
Erdőnek fái
Már nem félnek villámtól.
Remény tavaszban.
*
Erdő reménye
Megtöretten faágon.
Remény tavaszban.
*
Nap sugárzása
Már egy fénnyé szelídül.
Remény tavaszban.
*
Átderengő köd
Másvilág-tájat mutat.
Remény tavaszban.
*
Tájon, már a köd
Cirkál, mint hadihajó.
Remény tavaszban.
*
(anaforás, 10 szavasok - trió)
Hmm… a természet is próbál békében élni.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is kellene nagyobb megnyugvás.
Nem tud télről?
*
Hmm… a természetnek is elege van már?
Nem tud télről?
*
(15 szavas-6 sorban)
Késő ősszel
áthat
Lélek megbocsátás?
Késő ősszel készülünk
A téli álomra, de
Állítólag… nem jár.
*
(Eredeti stílusú haiku csokor)
Tó vízén csillan
Napsugár, de már hűvös.
Hullám borzolás.
*
Gyepen levelek,
Szél meg csak játszik velük.
Ég, vakító kék!
*
Csendesen oson
Hűvös, hideg hozó szél.
Rossz idők járnak.
*
Mormogó széllel
Veszekszenek kabátok.
Kutyaszőr borzolt.
*
Sátáni kacaj
A viharos szél hangja.
Magába dühöng.
*
Tántorgó vihar,
Tán’ nem tudja, mit akar.
Átcsap, szélcsendbe…
*
(Senrjon csokor, fél haiku-láncos versformában)
Úgy van, ellenségeink
Lélek-téliszállásra mennek.
Én ezt nem hiszem…
*
Tán’ tavaszra felednek,
És együtt várjuk majd pirkadást.
Én ezt nem hiszem…
*
Közben tél mindenkinek
Meleg, oly' szép jégvirágokkal.
Én ezt nem hiszem…
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, dupla belsőrímes, önrímes)
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben,
Sok öreg menekül el az élettől... neki lejárt időben…
Sok öreg menekül el a tél elől ezekben az időben.
Vecsés, 2021. október 23. – október 26. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában az őszvégről és az életvégről…
(Senrjú csokor)
Hegytetőn lenni,
Fájdalmat kiabálni…
Fájdalom hegye.
*
Múltban kutatás
Önmagunk keresése.
Archív adatok.
*
Déli harangszó
Után szól, lélekharang.
Remény hajnalok…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar,
Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar…
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar.
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm,
Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm…
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm.
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen?
Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen…
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen.
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat,
Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat…
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat.
**
Mindig az eszemben vannak, de ma különösen,
Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen.
Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest,
Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’.
A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot,
Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot.
Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot,
De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot.
**
(3 soros-zárttükrös)
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik,
Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik…
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik.
*
(Senrjon csokor)
Fájdalmak föltolulnak,
Szinte erővel, arcra hullnak…
Majd én… itt lakok.
*
Fájdalmak föltolulnak,
Lélekvihar támadt föl bennem.
Majd én… itt lakok.
*
Lesz-e ki hoz virágot,
Ki rám vágyódik, kerget álmot…
Ha majd… itt lakok.
Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József
Hegytetőn lenni,
Fájdalmat kiabálni…
Fájdalom hegye.
*
Múltban kutatás
Önmagunk keresése.
Archív adatok.
*
Déli harangszó
Után szól, lélekharang.
Remény hajnalok…
*
(3 soros-zárttükrös csokor)
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar,
Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar…
Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar.
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm,
Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm…
Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm.
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen?
Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen…
Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen.
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat,
Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat…
Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat.
**
Mindig az eszemben vannak, de ma különösen,
Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen.
Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest,
Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’.
A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot,
Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot.
Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot,
De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot.
**
(3 soros-zárttükrös)
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik,
Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik…
A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik.
*
(Senrjon csokor)
Fájdalmak föltolulnak,
Szinte erővel, arcra hullnak…
Majd én… itt lakok.
*
Fájdalmak föltolulnak,
Lélekvihar támadt föl bennem.
Majd én… itt lakok.
*
Lesz-e ki hoz virágot,
Ki rám vágyódik, kerget álmot…
Ha majd… itt lakok.
Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József
Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
Szomorkás tél előben búsan szitál az eső,
Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!
Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj
Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj.
A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál,
Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál.
Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen,
A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen.
Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege,
Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése.
Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet,
De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet.
Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget.
Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet.
Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk
Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk.
Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk,
Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk.
Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet,
De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet.
Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül,
De nem gondolunk rájuk szenvtelenül.
Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul,
Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul.
Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben,
Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben.
Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad…
Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad.
A szomorkás tél előben búsan szitál az eső.
Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső!
Vecsés, 2013. október 22. - Kustra Ferenc József
Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!
Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj
Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj.
A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál,
Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál.
Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen,
A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen.
Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege,
Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése.
Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet,
De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet.
Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget.
Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet.
Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk
Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk.
Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk,
Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk.
Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet,
De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet.
Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül,
De nem gondolunk rájuk szenvtelenül.
Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul,
Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul.
Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben,
Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben.
Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad…
Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad.
A szomorkás tél előben búsan szitál az eső.
Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső!
Vecsés, 2013. október 22. - Kustra Ferenc József
