Egy kicsike részlet…

(leoninus duó)
Bajban lehet némi bú vagy báj? Borban meg lehet netán bú vagy nagyobbrészt az báj?
Lelkemet, szeretettel mindenkinek adom, én szeretettel, a lelkemben lakom.
Ha okom van vigadok, de föltétlenül bájjal, közben akár azonosulok, mással.

Sokat vert sorsom, lötyögött lelkemben a bú, báj elbujt a sarokba, mint bájkoszorú.
Ez volt a végtelenség búja a hetvenöt évemben, báj kevesebb, ezen években.
A vígság meg csak akkor jó, ha a báj az uralkodó, bú csak meg legyen búsolkodó…

Vecsés, 2023. július 3. – Kustra Ferenc József

Van úgy, hogy temetőnek tetszik a jövő,
Onnan lakó, feltámadáskor… ha kijő?!
Pap is ezt mondja a celebráláskor,
Bár ő hisz, hogy így lesz feltámadáskor.

Én bizony, jobb kedvelem tetsző jövőt,
Életben élvezni jobb a hűs szellőt.
Jobb, ha örülünk, vigadjuk magunkat
És odébb toljuk feltámadásunkat.

Feltámadás illetné meg szeretett ősöket,
Emlékszünk rájuk és szeretjük őket, hősöket.
Kint pihennek a temetőben már véglegesen,
Majd mennünk kell utánunk, ez sorsunk végzetesen.

Halottak napján emlékezünk és gyertyát gyújtunk,
Kimegyünk hozzájuk, régi emlékeket bontunk.

Vecsés, 1998. október. 17. – Kustra Ferenc József

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.

Egy elhagyatott teleken állok,
mely régen az otthonom volt.
Csak egy üres lyuk tátong
ahol valaha egy kút mormolt.

A régi házat lebontották,
már csak gaz nő helyében,
régi lakói már elhunytak,
de rájuk még jól emlékszem.

A homokozó, hol játszottam,
nem más mint kísérteties üreg,
nem nő benne más mint
csalán, bogáncs s vadfüvek.

De egy gyám itt még őrködik
mintha óvva nézne le reánk -
volt otthonunk drága kincse –
az a régi, szeretett diófánk.

Csak mellettem legyél.
Lássam szemed mélyéből
A szeretet lángját, melegét,
Hogy tekintetedben
Béke legyen, harmónia,
És ne gondolj semmi másra
Csak az együtt töltött boldogságra.

Te vagy torkomban a szó,
A mondatnak értelmet adó,
És a köztes sejtelmes csend,
Hogy összeálljon a kimondott rend.

A fogalomba terelt gondolat
Tőled ered bennem, és Neked
Feléd árad szeretettel
A kibuggyant csermely,
És folyóvá duzzadtan ömlik
lelked óceánjába.