Ne sírjatok, ha nem leszek már,
hisz én ott is úgy féltelek,
ahogy egy anya karját kitárva
gyermekét védi, kit szeret.

Minden hangban, és megmozdulásban
valahol mélyen ott leszek,
mindaddig, amíg emléketekben
homályos képem feldereng.

Ne sírjatok, ha nem leszek majd,
hisz a fényképen ott leszek,
s arcomon épp úgy sugárzik majd
fényképről is a szeretet.

Tudom: az élet gonosz néha,
s fáj, hogy nem leszek veletek,
de tudnotok kell, hogy minden időben
ti voltatok a mindenem.

Ne sírjatok, ha nem leszek majd,
az élet megy tovább, nélkülem,
s gyermekeitek szemébe nézve
épp úgy sugárzik szeretet.

S addig, ameddig itt leszek még,
úgy szeretlek, és féltelek,
mindaddig, míg az idősíkon
átlépve, egyszer elveszek.

Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.

Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.

Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.

Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.

Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.

Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.

Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.

Azok a bűvös hajnalok,
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.

Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.

Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.

Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.

Egyszerű szavakat mondok,
mit már elmondtak annyian,
s mégis: ezerszer másképp
szólnak a számból a szavak.
Akár egy hömpölygő hullám,
mit felcsap az óceán vize,
s csapongva, riadtan mordul,
amíg eltűnik messzire.
Csitítva simítja végig
tarajos hullámait,
s magába temeti mélyre,
mint régóta őrzött titkait.
Akárcsak én, mikor néha
magával ránt az indulat,
s kimondom dühödt haraggal,
oly sokszor, amit nem szabad.
Lassan csitul a lélek,
eltemetve a gondokat,
s oly mélyen magunkba zárjuk,
mit feledni szeretnénk oly sokan.
Nehéz az élet, és néha
egy kicsit megroggyanunk,
s ezerszer talpra állva
temetjük minden bajunk.
És mégis. Bármily nehéz is,
két kézzel kapaszkodunk,
minden kis reményfoszlányba,
bízva, hogy van még kiút
e pokolból, amelyben élünk,
s egy szebb világról álmodunk,
küzdve, remélve, bízva,
és néha fellázadunk.

Ma éjjel szerelmes szavakból
szövök szép álmokat neked,
ma éjjel füledbe suttogom majd,
milyen szép ez a szerelem.

Ma éjjel mindent tőled várok,
a bársonyos ízű csókokat,
ma éjjel addig szeretlek majd,
míg ébren nem ér a pirkadat.

Ma éjjel minden ölelésben
érzed, mennyire olvadok,
hisz minden nélküled töltött percben
úgy érzem, kicsit meghalok.

Ma éjjel nem számít semmi
csak te! S míg itt vagy velem,
nem érhet minket semmi rossz,
hisz őrizzük egymást éberen.