Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

A gőgös emberben
A lélek irigysége
Keserű száj-ízzel,
Csak dekorációval
Leplezve
Mosolyog az Életre.
Csörtetve tapos
Felszegezett fejjel,
Sosem találkozott
Magánál különbekkel.

A jókedved láncra verné
Amennyiben megtehetné.
Melegen mosolygó szívedet,
Melyben bugyog,
Forr a szeretet,
A lelked mely édes,
És lágy mint a méz
Cselszövéssel lopná el
A ragacsos rideg kéz!
Sejtelme sincs
Milyen az emberség.

(Bokorrímes csokor!)
Csendes árnyékodat -gondolatban- csókolgatom,
Hogy a lényed, maradjon az én mozdulatlanom.
Szerelmemnek szélvígara nehogy elrepítsen,
Testmelegedet érezhessem, jól és képesen.

Hívlak a számmal és vágylak testtel és a lelkemmel,
Vágyakozok az öledbe, találkozni meleggel.
Gondolatommal átölellek, szerelmes időben,
Foglyomként tartalak, arcomon gördülő könnycseppben.

Hívlak a lelkemmel, hosszan csókolnám a szádat,
Birtokba venném nagy, szerethető világodat!
Rég volt, már nem is emlékszem teljesen rád,
Ha öled melegét jól rám zúdítanád…

(senrjon)
Ó, azért gyere Bertus,
Vágyok utánad, meg azért rád!
Hallgatásod fáj!

Vecsés, 2021. április 31. – Kustra Ferenc József- íródott ’iytop’ poétatársam, „A szerelemnek szele” c. verse átirataként, az engedélyével.

(3 soros-zárttükrös duó)
Az évek útvesztőből állnak, egy lét', nagy lélek-labirintus,
Kerestem én már, de itt Ariadné fonala nem vezet… huss…
Az évek útvesztőből állnak, egy lét' nagy lélek-labirintus.

Az életúton tévelygünk ész-veszetten, sután, szinte vakon,
Sokan nem is vesszük észre, hogy létcsapdában vagyunk, alkonyon…
Az életúton tévelygünk ész-veszetten, sután, szinte vakon.
*

(Senrjú trió)
Hiába van, hogy
Dolgozunk és fáradunk!
Útvesztő… munkás!
*
Nemes akarat,
Mint botor, csak lemarad!
Útvesztő… munkás!
*
Sok a borzalom,
Végét tudni akarom?
Útvesztő… munkás!
*

(senrjon csokor)
Van ezer ráeszmélő,
Igy nem érdemes… felismerés!
Útvesztő… munkás!
*
Ha lélekölő hajsza
Botor, mert csak fáradtság… Minek?
Útvesztő… munkás!
*
Szép cél, akarat-szándék!
A nemes szándék üldözendő?
Útvesztő… munkás!
*
A fehér angyalszárnyak,
Besározódnak, nem is látják.
Útvesztő… munkás!
*
Van ki iramban, szennyest
Jobb’ szereti… élet labirint!
Útvesztő… munkás!

Vecsés, 2023. szeptember 5. – Kustra Ferenc József- íródott: F. Galambos Margit: {1892- Óbecse,} Évek útvesztője c. verse átirataként.

Ó, te ragyogó áprilisi nap,
Ó, ti nagy, határt szabó Kárpátok!
Ó, de várjuk, hogy ránk süssön a nap,
Ó, de szeretünk, magas Kárpátok...

Szemgyönyörködtető... így a medencéből nézni,
Az ölelő Kárpátok, magas, büszke ormait...
Olyan lélekemelő a Kárpát-medencében élni,
És visszaidézni... szeretett haza évszázadait.

Vecsés, 2013. március 27. – Kustra Ferenc József