Édes tavaszt csalogató,
lanyha szellőt táncoltató,
telet messzire kergető,
vadóc kislány vagy március.
Ébredezzél!-hangosan szólsz a természethez,
lassan megindul nálad a vérpezsdítő élet.
Március én ilyennek ismerlek,és így szeretlek,
Meghozod számomra az élethez való kedvet.

Mint egy zord,mogorva öregember,
de az emberek számára cseppet sem ismeretlen.
Vonzod a hideget,és a telet,
cseppet sem társad a csábító meleg.
Fázik még nagyon a természet,
nem vidám még ilyenkor az élet.
Én ilyennek ismerlek és szeretlek február,
még akkor is,ha lelkem is nálad nagykabátban jár.

Nálad még mindig nagyon fagy,
mégis bátor és vakmerő vagy.
Kemény,zord harcos,
de cseppet sem morcos.
Csendes vagy,bár olykor nagyon kemény,
igazán harcedzett,vidám legény.
Január,én ilyennek szeretlek,és ismerlek,
és ha kel,mindentől megvédelek.

Csak egyetlen perc,de benne volt minden!
A boldogság,mit tőled kaptam én,
csak egyetlen perc,míg átkaroltál némán
s magadhoz öleltél lágyan,könnyedén.

Csak egyetlen perc! De éreztem mindent,
a forró vágyaid,a néma lüktetést,
csak egyetlen perc!S én azt hittem akkor
szíved már egyedül csak az enyém.

Csak egyetlen perc!De újra kezdtem félni
míg szemed tükrében ott égett a fény,
csak egyetlen perc,míg kiégett a szikra!
S szemed tükrében kihunyt már a fény.

És azóta százszor! Százszor jobban érzem!
Csak egyetlen percig szerethetlek én,
csak egyetlen könnycsepp szememből peregve,
és az álmaimtól búcsút intek én.

Minek a szó,és minek a hang,
ha nem látom arcodat soha?
Minek az emlék,minek az álom?
Hisz örökre csak álom marad.

Minek a vágy és minek e tűz,
csak fölperzseli az arcodat,
minek a patak ha nincs benne víz?
Hisz nem csitítja a szomjadat.

Minek a fa ha kiszáradt régen
s nem adhat árnyékot soha?
Minek az otthon ha kihűlt már régen
s nem süt rád szeretet sugara?

Jobb volna elmenni, felégetni mindent,
s ha már utána semmi sem marad
megcsitult lélekkel új utakra lépni,
s temetni mindent mi itt maradt.